Közbeszúrás... :$

Ezt a számot most találtam. Beszúrnám a 15-16. fejezetekhez, mivel tökéletesen fedi Cam gondolatait. Bocsi, ezt muszáj volt megosztanom veletek :D Hallgassátok!

xOxO:
Kat.

Merry Xmas and Happy New Year!

Mindenkinek nagyon Boldog Karácsonyt és Boldog, szerencsében gazdag Új Évet Kívánok!

xOxO:

Kat.

16. fejezet

Hát, elérkeztünk ide is, nagy nehezen. Be kell valljam, szomorú vagyok, hogy a történet ezen szálát végleg le kell, hogy zárjam. Szerettem ezt írni, szerettem kibontani Camille személyiségét, s világát elvarázsolni. Az utolsó fejezet végén, megmondom az őszintét, elérzékenyültem, mikor leperegtek előttem a képek, amiket láttatni szeretnék.
Nos, nem érzelgősködök tovább, mert erre úgysem kíváncsi senki. A Part II-t nem tudom, mikor tudom majd elkezdeni. Ha minden jól megy - ami ugyebár elég ritka nálam mostanság -, akkor január végére legkésőbb meghozom az első fejezetet, melyről egyenlőre nem közölnék információkat, majd mindent a maga idejében.

Remélem tetszeni fog a fejezet, jó olvasást & szórakozást!

Egy hónap múlva találkozunk!

xOxO:

Kat.

16. fejezet - I will never been afraid again
"A tűzben az az érdekes, hogy alattomos - lopakodik, nyalakodik, aztán a válla fölött hátranéz, és kiröhög. És gyönyörű is, a rohadt életbe."

[zene1]

DARREN SZEMSZÖG

Életünk egyik leghosszabb éjszakáján voltunk túl. Csak ültem a sötét tisztáson, az előbbi hatalmas parádénak csak a villámok becsapódási helyén lévő fekete korom maradt emléke. Két hete sincs, hogy megérkeztem ide a húgommal. A szeretett kishúgommal, aki már annyi mindent túlélt, s most egy ifjú lány miatt kellett meghalnia. És a szerelem miatt. Különös paradoxon. Anastasia a szerelem érzésénél semmit nem gyűlölt jobban, mivel szerinte az tette tönkre a férfiakat. Igaza is volt. Úgy elvakított Camille iránti eszeveszett vágyakozásom, hogy nem vettem észre, milyen sokat jelent az a lány az idősebb Salvatorénak. Nem is gondoltam, hogy olyan sokat, hogy megkockáztatja a kínhalált csak azért, hogy bosszút álljon Camille könnyeiért. 

Az a vámpír, akit ellenségemnek kellett volna tekintenem, épp most foglalt helyet mellettem, a fa tövében, ahová előzőleg öccse volt béklyózva.

- Hosszú éjszakánk volt, hm? - morogta, miközben fürkésző tekintetét végigfuttatta a tisztáson. Bólintottam.

- Hazavitted Camille-t? - kérdeztem, hisz meg kellett győződnöm a - kicsit sem védtelen - lány biztonságáról.

- Kivittem az erdőből. Azt mondta, sétálni akar, és tudom, hogy hazatalál - felelte. Nyugtáztam, amit mondott, aztán tovább bámultam a sötét erdőt, melynek én minden részletét tisztán láthattam tökéletes szemeimmel. Éreztem az ifjú vámpír vívódását, s végül megszólalt. -  Mondhatnám, hogy bocsánatot kérek a húgod miatt. Való igaz, hogy túlreagáltam. De nem fogok megbánást tanúsítani, ugyanis még mindig úgy érzem, hogy a szándékom tiszta volt. Tisztább nem is lehetett volna. Talán soha, senki nem fogja megérteni, miért is tettem, de nem is baj. Én nagyon jól tudom - mondta. Buta fiú! Pontosan értettem az indokát. Mégis, mivel éreztem valamit, tudtam, rá kell kérdeznem.

- Nos, ifjú Salvatore, azért próbáld meg elmagyarázni. Kérlek - néztem rá komolyan. Felsóhajtott.

- Tudod te is, milyen egy nőt szeretni. Nos, akkor nem tudsz még semmit. Én nem egy nőt szeretek. Én egy démoni teremtményt szeretek, a pokol legsötétebb bugyrának legördögibb angyalát. Nem ereszt, és soha nem is fog. Látni az ő könnyeit... Nekem az olyan volt, mintha karót forgatnának a szívemben, de nem halnék bele. Tudtam, hogy ostobaság, és akkor épp gyűlöltem, de mégsem bírtam elviselni a tudatot, hogy szenved. Ennél az egy oknál fogva jártam el ilyen drasztikusan. És ezért nem kérek bocsánatot - mondta. Tudtam, hogy igazat mond, a színtiszta igazat. Én is éreztem. De nem így, mint ez a szegény ördög! Teljesen belegabalyodott Miss Campbell-be. Sajnáltam őt. Tudtam, hogy ez a lány úgy meg fogja őt kínozni, ahogy én sosem tehetem, ezért elégedettnek éreztem magam. Az ő büntetése maga a szerelme. Tökéletes bosszú. És ekkor végre kilépett a fák közül az, akit éreztem. Angyali arca sötét haja mögött bújt meg. Egyenesen hozzám sétált. Felálltam.

- Darren, azt akarom, hogy menj el - nézett fel rám magabiztosan. Annyira tudtam, hogy ez a kérés egyszer elhangzik! És tudtam, hogy jogosan kér. Mégis, ez ma a vallomások és kérdések éjszakája volt, így hagytam kibukni magamból kérdéseimet.

- És, drága Camille, miért menjek? - mosolyodtam el. Pici arcocskája komoly volt.

- Azért, mert ezt szeretném. Mert én szeretném. És te sem akarsz itt maradni, a húgod halálának színterén. Darren, te is tudod, hogy el kell menned! - mondta véresen komolyan. Szavainak volt igazság tartalma. Vagy csak hangja hatására gondoltam ezt...?  Ez a kislány a manipuláció mestere volt. Úgy éreztem, minden, amit mond, színtiszta igazság, pedig tudtam jól, hogy hazudozik össze-vissza. Mégis, én hittem neki. Mint mindenki. Damon Salvatore is. Külső szemlélő színtisztán látta, mennyire szereti őt a lány, és ő mégis mindig elhitte az ellenkezőjét, ha Camille mondta neki.

- Camille, felfedeztem legerősebb képességedet: a manipulációt. Azzal hiteted el igazadat, akivel csak akarod. Ezért nem tudok ellenérveket hozni a tieid cáfolására. De fel tudok hozni mást. Ha Klaus visszajön érted, ki véd meg téged? Erős vagy, persze, de ha egy sereg boszorkával rád támad, nem biztos, hogy tudsz tenni bármit is. Most is csak azért ment, mert féltetted Damont, nemde bár? Ha Klaus nem teljesen hülye, nem árt neki újra, így nem tör felszínre a haragod. Ha így történik - márpedig így fog - mégis ki fog téged megvédeni? Damon? Aligha lesz esélye - mondtam, mire ő felnevetett.

- Az, hogy mi volt a katalizátora a képességemnek, lényegtelen. Való igaz, hogy ez indította be, de ezután nincs megállás. Nézd! - kis kezeit kifeszítette teste mellett, tenyerei lefelé mutattak, cicaszemeit rám szegezte, mialatt mosolygott. Közvetlenül mellettem egy villám csapott a földbe. Elámultam.

- Nincs több kérdésem. Elmegyek - egyeztem bele, aztán puszit nyomtam a homlokára. - Vigyázz magadra, Camille. Nem szeretném egyszer azt látni, hogy Klaus mögött vonulsz béklyóban - kacsintottam, mire elnevette magát.

- Nem lesz ilyen. Viszlát, Darren - mosolygott angyalian. A Salvatoréhoz léptem.

- Vigyázz erre a lányra. El ne engedd. És viselkedj. Még meglátogatlak titeket - ráztam vele kezet, mire ő bólintott és elfordult. Engedtem erőmnek, hogy körbefonjon és keresztül folyjon testemen, és kilőttem az éjszakába, beleolvadva a sötétségbe.

CAMILLE SZEMSZÖG

Ahogy Darren eltűnt a sötétben, körbenéztem a tisztáson. Mindenképp mással akartam foglalkozni, nem Damonnel. Elkezdtem egy kupacba gyűjteni az itt maradt holttesteket. Elenáét nem, mert tudtam, hogy őt külön kell eltemetnünk. Damon szó nélkül hordott kis ágakat, én pedig tökéletes máglyát raktam a hullákból.

- Damon, hozd ide Bonnie-t - mondtam színtelen hangon, rá sem nézve.

- Minek? Van nálam öngyújtó - válaszolta.

- De ő tudja irányítani az égést, és a nyomait is könnyen eltünteti - magyaráztam, tovább foglalatoskodva Katia, az engem fogva tartó boszorkány végtagjainak pontos elrendezésével. Felsóhajtott, de éreztem, hogy megrezzent a levegő, ahogy távozott. Végre leültem, és sírtam. Sírtam, keservesen zokogtam, vérpettyes kezemmel törölgetve arcomat. Az időjárás hozzám igazodott. A csillagok és a hold eltűntek, és jeges szél kezdett fújni, mely arcomba seperte a szemerkélni kezdő esőt. Keservesen zokogtam, túl sok volt az éjszaka. Sírtam, mert Stefan elment. Sírtam, mert annyi embert megöltem. Sírtam, mert kis híján rabszolgává váltam. Sírtam, mert Katherine elárult. Sírtam, mert elküldtem Darrent, de főként azért, mert irracionálisan és egészségtelenül szerettem Damont, s ragaszkodtam hozzá. Aztán megembereltem magam. Eldöntöttem, mit fogok tenni, s végre az eső lecsillapodott, az ég kitisztult. A szél még fújt, elhatározásom mértékét jelezvén. Az utolsó végtagokat és ruhadarabkákat is eligazgattam, s ekkor érkezett meg Damon és Bonnie. A boszorkány szó nélkül mutatta, hogy álljak hátrébb. Figyeltem, ahogy csendben mormogni kezd, és a máglya egyből lángra lobbant. Óriási lánggal égett, de nem füstölt. Megbabonázva néztem a mágikus tüzet. Amely ruhadarabhoz hozzáért, az egyből hamuvá porladt. Ugyanezt tette a halott hússal és az ágakkal is. Mesés volt. Vadul emésztette fel a nyomait egy olyan éjszakának, melynek mindenképp feledésbe kellett merülnie. Caroline szőke haja egy pillanat alatt vörösbe fordult, a tűz lángjai mohón nyaldosták babaarcát, mely rövidke időn belül az univerzum parányi atomjaivá vált. Néztem, amint Stefan  fogva tartójának, Alessandrának gerincén végigfutnak a lángok, s eltüntetik azt. 

Míg Bonnie körbejárta a lángokat, s csendesen kántált, egy szép kis hasonlat alakult ki a fejemben. Az engem Damonhöz fűző szerelem is ilyen, mint a tűz. Semmivé tesz mindent, ami a való világban lényeges, s csak lelkünket hagyja meg. Romlott, tisztátalan lelkünket, melyet semmi más nem tett becsessé, mint vad és őrült szeretetünk egymás iránt. Mikor újra valós mivoltában láttam a világot, a lángok már egész aprócskák voltak, s csak egy-két csontot porlasztottak még el, aztán megszelídültek. Bonnie felnézett.

- Nem fog terjedni, és rövidesen elalszik. Én elmegyek - mondta, és szemét lehunyva elkántált valamit, aztán eltűnt. Hm. Valóban nagyon erős!

[zene2]

Leültem a tűzhöz közel, és csak néztem, míg Damon elrejtette Elena testét, olyan sebet ejtve nyakán és mellkasán, mintha egy állat támadt volna rá. Aztán éreztem, hogy a hátam mögött áll.

- Kérsz egy cigit? - kérdezte, s ez eszembe juttatta, milyen rég nem gyújtottam rá. Még szép, hogy nem, hisz egy pillantásnyi időm sem volt! Bólintottam. Dobott nekem egy szálat, én pedig a tűzhöz hajolva meggyújtottam. Hátranéztem, s láttam, hogy háttal áll nekem, a fákat kémlelve. 

- Sok minden történt... - kezdtem.

- Igen - jött a rövid válasz.

- Megviselt.

- Engem is.

- Szükségem van segítségre.

- Csak hogy elismered.

- Nem, Damon... - nagyot sóhajtottam. - Nekem rád van szükségem.

- Micsoda? - fordult végre felém. Nagy levegőt vettem, és felkeltem. Tudtam, hogy ha ezt megteszem, soha többé nem leszek egymagam. És őt mindig bántani fogom.

- Én nem akarok már hazudni. Neked nem. Szükségem van rád, jobban, mint levegőre. Szükségem van rád, mert nem akarok egyedül lenni. Szükségem van rád, mert te megértesz. Szükségem van rád, mert kell a védelmed. Szükségem van rád, mert az ösztöneid mindig jók. Szükségem van rád, mert van lelked. Szükségem van... - odasuhant hozzám, és ajkaimra rakta az ujját.

- Camille, mondd már ki. Kérlek - nézett rám komoly, csillogó szemekkel.

- Szükségem van rád, mert szeretlek. Szeretem a makacsságodat, a megérzéseidet, a vadságodat, a szemeidet, és mindent, ami veled kapcsolatos - sóhajtottam. Nem mosolyodott el. Komolyan nézett rám.

- Miért most?

- Nem tudom. Kellett ennyi szenvedés? Talán. De szerintem egyszerűen azért tudom ezt most kimondani, mert már tudom, ki vagyok, hol a helyem, és mit akarok - mondtam. 

- Ki vagy, hol a helyed, és mit akarsz? - kérdezett vissza.

- Démon vagyok. Nem tehetek már ez ellen, és most, hogy tudom, hogy lehet ezt kihasználni, végre rájöttem, mire vagyok képes, és kitisztult előttem mindent. Tudom, hogy a helyem melletted van, itt, vagy bárhol máshol, de melletted, téged védve és általad védelmezve. Tudom, hogy téged akarlak, hogy az enyém légy, és senki másé, és én a tiéd. 

- Azt hittem, már sosem...

- Sss - vágtam közbe. - Azt viszont tudnod kell, hogy nem lesz ez fenékig tejfel. Megjárod a poklot miattam. Megjárom veled én is. De úgy meg foglak kínozni, hogy azt kívánod majd, bár ne élnél. Darren félt tőlem, és biztos vagyok benne, hogy okkal tette. Damon, én maga vagyok az ördög! Bele fogsz halni - mondtam, mire ő elmosolyodott.

- Nem érdekel, Camille - simított végig kezeivel a hajamon, közéjük fogva arcomat. - Nem érdekel, mert én is szeretlek. Olyan vadul és megmásíthatatlanul szeretlek, hogy ha nem leszel velem, abba hamarabb halok bele, keservesebb kínok között, mint amilyeneket te tudsz nekem okozni. Végre én is tudom, ki vagyok, és ezt neked köszönhetem. Végre tudom, hogy nekem meg melletted van a helyem, és ezt nem szalasztom el. Tudom, hogy téged akarlak, hogy az enyém légy, és senki másé, és én a tiéd. Tudom, hogy megjárjuk majd a poklot, és alig várom az utazást. Örökké utaznék veled - lágyult el hangja, s könnyek gyűltek szemeibe. Éreztem, hogy az enyémek sem szárazak már.

- Damon Salvatore, egy örökkévalóságon át a tiéd vagyok - suttogtam.

- Akárcsak én a tiéd, Camille Campbell - súgta, mialatt ajkaink összeolvadtak. Szemei új dimenziókat fedtek fel előttem, ajkai egy másik világ kapuját nyitották ki számomra, csókjai átlöktek ezen kapun, szerelme szárnyakat adott nekem. Saját, iránta érzett szerelmem pedig segített nekem repülni.

- Khm, megzavartam valamit? - remegve pillantottam oldalra, az ismerős hang hallatán. Fülem nem csalt.

- Apu???

PART I. - THE DEVIL IS COMING

-END-