Sziasztok!
Míg ez a történetem pihen, egy másikba kezdtem, melynek semmi köze a TVD-hez. Már megcsináltam a blogot, ahol olvashatjátok, de egyenlőre titkosítva van. Kíváncsi vagyok, ki az, akit érdekelne a történet, ezért itt olvashatjátok a fülszöveget, és kérlek, írjátok meg, olvasnátok-e! Ez tényleg fontos lenne nekem, mivel komolyan szeretnék foglalkozni ezzel a történettel! Ha legalább 4-5 vélemény érkezik, akkor megnyitom az új blogot, és elkezdem feltenni a részeket.
Köszönöm!
"Cassie Cruel problémás lány. A problémás lányok a Sátán szolgái! - mondta tanára. És nem is tudja, mekkorát tévedett. Downtown Cassie számára a béke szigete. De amint a tizenhat éves kislány beteszi ide a lábát, felborít mindent. Világok törékeny rendjét megtöri, határaikat elmossa, szálaikat összekuszálja, míg nem marad más, csak az édes káosz, mely az Ördög játszótere.
Mi marad egy lányból, aki egy kisvárosból a Pokol tornácát varázsolja?"
xOxO:
Kat.
2012. január 7., szombat
2011. december 30., péntek
Közbeszúrás... :$
Ezt a számot most találtam. Beszúrnám a 15-16. fejezetekhez, mivel tökéletesen fedi Cam gondolatait. Bocsi, ezt muszáj volt megosztanom veletek :D Hallgassátok!
xOxO:
Kat.
xOxO:
Kat.
2011. december 24., szombat
Merry Xmas and Happy New Year!
Mindenkinek nagyon Boldog Karácsonyt és Boldog, szerencsében gazdag Új Évet Kívánok!
xOxO:
Kat.
2011. december 17., szombat
16. fejezet
Hát, elérkeztünk ide is, nagy nehezen. Be kell valljam, szomorú vagyok, hogy a történet ezen szálát végleg le kell, hogy zárjam. Szerettem ezt írni, szerettem kibontani Camille személyiségét, s világát elvarázsolni. Az utolsó fejezet végén, megmondom az őszintét, elérzékenyültem, mikor leperegtek előttem a képek, amiket láttatni szeretnék.
Nos, nem érzelgősködök tovább, mert erre úgysem kíváncsi senki. A Part II-t nem tudom, mikor tudom majd elkezdeni. Ha minden jól megy - ami ugyebár elég ritka nálam mostanság -, akkor január végére legkésőbb meghozom az első fejezetet, melyről egyenlőre nem közölnék információkat, majd mindent a maga idejében.
Nos, nem érzelgősködök tovább, mert erre úgysem kíváncsi senki. A Part II-t nem tudom, mikor tudom majd elkezdeni. Ha minden jól megy - ami ugyebár elég ritka nálam mostanság -, akkor január végére legkésőbb meghozom az első fejezetet, melyről egyenlőre nem közölnék információkat, majd mindent a maga idejében.
Remélem tetszeni fog a fejezet, jó olvasást & szórakozást!
Egy hónap múlva találkozunk!
xOxO:
Kat.
16. fejezet - I will never been afraid again
"A tűzben az az érdekes, hogy alattomos - lopakodik, nyalakodik, aztán a válla fölött hátranéz, és kiröhög. És gyönyörű is, a rohadt életbe."
"A tűzben az az érdekes, hogy alattomos - lopakodik, nyalakodik, aztán a válla fölött hátranéz, és kiröhög. És gyönyörű is, a rohadt életbe."
[zene1]
DARREN SZEMSZÖG
Életünk egyik leghosszabb éjszakáján voltunk túl. Csak ültem a sötét tisztáson, az előbbi hatalmas parádénak csak a villámok becsapódási helyén lévő fekete korom maradt emléke. Két hete sincs, hogy megérkeztem ide a húgommal. A szeretett kishúgommal, aki már annyi mindent túlélt, s most egy ifjú lány miatt kellett meghalnia. És a szerelem miatt. Különös paradoxon. Anastasia a szerelem érzésénél semmit nem gyűlölt jobban, mivel szerinte az tette tönkre a férfiakat. Igaza is volt. Úgy elvakított Camille iránti eszeveszett vágyakozásom, hogy nem vettem észre, milyen sokat jelent az a lány az idősebb Salvatorénak. Nem is gondoltam, hogy olyan sokat, hogy megkockáztatja a kínhalált csak azért, hogy bosszút álljon Camille könnyeiért.
Az a vámpír, akit ellenségemnek kellett volna tekintenem, épp most foglalt helyet mellettem, a fa tövében, ahová előzőleg öccse volt béklyózva.
- Hosszú éjszakánk volt, hm? - morogta, miközben fürkésző tekintetét végigfuttatta a tisztáson. Bólintottam.
- Hazavitted Camille-t? - kérdeztem, hisz meg kellett győződnöm a - kicsit sem védtelen - lány biztonságáról.
- Kivittem az erdőből. Azt mondta, sétálni akar, és tudom, hogy hazatalál - felelte. Nyugtáztam, amit mondott, aztán tovább bámultam a sötét erdőt, melynek én minden részletét tisztán láthattam tökéletes szemeimmel. Éreztem az ifjú vámpír vívódását, s végül megszólalt. - Mondhatnám, hogy bocsánatot kérek a húgod miatt. Való igaz, hogy túlreagáltam. De nem fogok megbánást tanúsítani, ugyanis még mindig úgy érzem, hogy a szándékom tiszta volt. Tisztább nem is lehetett volna. Talán soha, senki nem fogja megérteni, miért is tettem, de nem is baj. Én nagyon jól tudom - mondta. Buta fiú! Pontosan értettem az indokát. Mégis, mivel éreztem valamit, tudtam, rá kell kérdeznem.
- Nos, ifjú Salvatore, azért próbáld meg elmagyarázni. Kérlek - néztem rá komolyan. Felsóhajtott.
- Tudod te is, milyen egy nőt szeretni. Nos, akkor nem tudsz még semmit. Én nem egy nőt szeretek. Én egy démoni teremtményt szeretek, a pokol legsötétebb bugyrának legördögibb angyalát. Nem ereszt, és soha nem is fog. Látni az ő könnyeit... Nekem az olyan volt, mintha karót forgatnának a szívemben, de nem halnék bele. Tudtam, hogy ostobaság, és akkor épp gyűlöltem, de mégsem bírtam elviselni a tudatot, hogy szenved. Ennél az egy oknál fogva jártam el ilyen drasztikusan. És ezért nem kérek bocsánatot - mondta. Tudtam, hogy igazat mond, a színtiszta igazat. Én is éreztem. De nem így, mint ez a szegény ördög! Teljesen belegabalyodott Miss Campbell-be. Sajnáltam őt. Tudtam, hogy ez a lány úgy meg fogja őt kínozni, ahogy én sosem tehetem, ezért elégedettnek éreztem magam. Az ő büntetése maga a szerelme. Tökéletes bosszú. És ekkor végre kilépett a fák közül az, akit éreztem. Angyali arca sötét haja mögött bújt meg. Egyenesen hozzám sétált. Felálltam.
- Darren, azt akarom, hogy menj el - nézett fel rám magabiztosan. Annyira tudtam, hogy ez a kérés egyszer elhangzik! És tudtam, hogy jogosan kér. Mégis, ez ma a vallomások és kérdések éjszakája volt, így hagytam kibukni magamból kérdéseimet.
- És, drága Camille, miért menjek? - mosolyodtam el. Pici arcocskája komoly volt.
- Azért, mert ezt szeretném. Mert én szeretném. És te sem akarsz itt maradni, a húgod halálának színterén. Darren, te is tudod, hogy el kell menned! - mondta véresen komolyan. Szavainak volt igazság tartalma. Vagy csak hangja hatására gondoltam ezt...? Ez a kislány a manipuláció mestere volt. Úgy éreztem, minden, amit mond, színtiszta igazság, pedig tudtam jól, hogy hazudozik össze-vissza. Mégis, én hittem neki. Mint mindenki. Damon Salvatore is. Külső szemlélő színtisztán látta, mennyire szereti őt a lány, és ő mégis mindig elhitte az ellenkezőjét, ha Camille mondta neki.
- Camille, felfedeztem legerősebb képességedet: a manipulációt. Azzal hiteted el igazadat, akivel csak akarod. Ezért nem tudok ellenérveket hozni a tieid cáfolására. De fel tudok hozni mást. Ha Klaus visszajön érted, ki véd meg téged? Erős vagy, persze, de ha egy sereg boszorkával rád támad, nem biztos, hogy tudsz tenni bármit is. Most is csak azért ment, mert féltetted Damont, nemde bár? Ha Klaus nem teljesen hülye, nem árt neki újra, így nem tör felszínre a haragod. Ha így történik - márpedig így fog - mégis ki fog téged megvédeni? Damon? Aligha lesz esélye - mondtam, mire ő felnevetett.
- Az, hogy mi volt a katalizátora a képességemnek, lényegtelen. Való igaz, hogy ez indította be, de ezután nincs megállás. Nézd! - kis kezeit kifeszítette teste mellett, tenyerei lefelé mutattak, cicaszemeit rám szegezte, mialatt mosolygott. Közvetlenül mellettem egy villám csapott a földbe. Elámultam.
- Nincs több kérdésem. Elmegyek - egyeztem bele, aztán puszit nyomtam a homlokára. - Vigyázz magadra, Camille. Nem szeretném egyszer azt látni, hogy Klaus mögött vonulsz béklyóban - kacsintottam, mire elnevette magát.
- Nem lesz ilyen. Viszlát, Darren - mosolygott angyalian. A Salvatoréhoz léptem.
- Vigyázz erre a lányra. El ne engedd. És viselkedj. Még meglátogatlak titeket - ráztam vele kezet, mire ő bólintott és elfordult. Engedtem erőmnek, hogy körbefonjon és keresztül folyjon testemen, és kilőttem az éjszakába, beleolvadva a sötétségbe.
CAMILLE SZEMSZÖG
Ahogy Darren eltűnt a sötétben, körbenéztem a tisztáson. Mindenképp mással akartam foglalkozni, nem Damonnel. Elkezdtem egy kupacba gyűjteni az itt maradt holttesteket. Elenáét nem, mert tudtam, hogy őt külön kell eltemetnünk. Damon szó nélkül hordott kis ágakat, én pedig tökéletes máglyát raktam a hullákból.
- Damon, hozd ide Bonnie-t - mondtam színtelen hangon, rá sem nézve.
- Minek? Van nálam öngyújtó - válaszolta.
- De ő tudja irányítani az égést, és a nyomait is könnyen eltünteti - magyaráztam, tovább foglalatoskodva Katia, az engem fogva tartó boszorkány végtagjainak pontos elrendezésével. Felsóhajtott, de éreztem, hogy megrezzent a levegő, ahogy távozott. Végre leültem, és sírtam. Sírtam, keservesen zokogtam, vérpettyes kezemmel törölgetve arcomat. Az időjárás hozzám igazodott. A csillagok és a hold eltűntek, és jeges szél kezdett fújni, mely arcomba seperte a szemerkélni kezdő esőt. Keservesen zokogtam, túl sok volt az éjszaka. Sírtam, mert Stefan elment. Sírtam, mert annyi embert megöltem. Sírtam, mert kis híján rabszolgává váltam. Sírtam, mert Katherine elárult. Sírtam, mert elküldtem Darrent, de főként azért, mert irracionálisan és egészségtelenül szerettem Damont, s ragaszkodtam hozzá. Aztán megembereltem magam. Eldöntöttem, mit fogok tenni, s végre az eső lecsillapodott, az ég kitisztult. A szél még fújt, elhatározásom mértékét jelezvén. Az utolsó végtagokat és ruhadarabkákat is eligazgattam, s ekkor érkezett meg Damon és Bonnie. A boszorkány szó nélkül mutatta, hogy álljak hátrébb. Figyeltem, ahogy csendben mormogni kezd, és a máglya egyből lángra lobbant. Óriási lánggal égett, de nem füstölt. Megbabonázva néztem a mágikus tüzet. Amely ruhadarabhoz hozzáért, az egyből hamuvá porladt. Ugyanezt tette a halott hússal és az ágakkal is. Mesés volt. Vadul emésztette fel a nyomait egy olyan éjszakának, melynek mindenképp feledésbe kellett merülnie. Caroline szőke haja egy pillanat alatt vörösbe fordult, a tűz lángjai mohón nyaldosták babaarcát, mely rövidke időn belül az univerzum parányi atomjaivá vált. Néztem, amint Stefan fogva tartójának, Alessandrának gerincén végigfutnak a lángok, s eltüntetik azt.
Míg Bonnie körbejárta a lángokat, s csendesen kántált, egy szép kis hasonlat alakult ki a fejemben. Az engem Damonhöz fűző szerelem is ilyen, mint a tűz. Semmivé tesz mindent, ami a való világban lényeges, s csak lelkünket hagyja meg. Romlott, tisztátalan lelkünket, melyet semmi más nem tett becsessé, mint vad és őrült szeretetünk egymás iránt. Mikor újra valós mivoltában láttam a világot, a lángok már egész aprócskák voltak, s csak egy-két csontot porlasztottak még el, aztán megszelídültek. Bonnie felnézett.
- Nem fog terjedni, és rövidesen elalszik. Én elmegyek - mondta, és szemét lehunyva elkántált valamit, aztán eltűnt. Hm. Valóban nagyon erős!
[zene2]
Leültem a tűzhöz közel, és csak néztem, míg Damon elrejtette Elena testét, olyan sebet ejtve nyakán és mellkasán, mintha egy állat támadt volna rá. Aztán éreztem, hogy a hátam mögött áll.
- Kérsz egy cigit? - kérdezte, s ez eszembe juttatta, milyen rég nem gyújtottam rá. Még szép, hogy nem, hisz egy pillantásnyi időm sem volt! Bólintottam. Dobott nekem egy szálat, én pedig a tűzhöz hajolva meggyújtottam. Hátranéztem, s láttam, hogy háttal áll nekem, a fákat kémlelve.
- Sok minden történt... - kezdtem.
- Igen - jött a rövid válasz.
- Megviselt.
- Engem is.
- Szükségem van segítségre.
- Csak hogy elismered.
- Nem, Damon... - nagyot sóhajtottam. - Nekem rád van szükségem.
- Micsoda? - fordult végre felém. Nagy levegőt vettem, és felkeltem. Tudtam, hogy ha ezt megteszem, soha többé nem leszek egymagam. És őt mindig bántani fogom.
- Én nem akarok már hazudni. Neked nem. Szükségem van rád, jobban, mint levegőre. Szükségem van rád, mert nem akarok egyedül lenni. Szükségem van rád, mert te megértesz. Szükségem van rád, mert kell a védelmed. Szükségem van rád, mert az ösztöneid mindig jók. Szükségem van rád, mert van lelked. Szükségem van... - odasuhant hozzám, és ajkaimra rakta az ujját.
- Camille, mondd már ki. Kérlek - nézett rám komoly, csillogó szemekkel.
- Szükségem van rád, mert szeretlek. Szeretem a makacsságodat, a megérzéseidet, a vadságodat, a szemeidet, és mindent, ami veled kapcsolatos - sóhajtottam. Nem mosolyodott el. Komolyan nézett rám.
- Miért most?
- Nem tudom. Kellett ennyi szenvedés? Talán. De szerintem egyszerűen azért tudom ezt most kimondani, mert már tudom, ki vagyok, hol a helyem, és mit akarok - mondtam.
- Ki vagy, hol a helyed, és mit akarsz? - kérdezett vissza.
- Démon vagyok. Nem tehetek már ez ellen, és most, hogy tudom, hogy lehet ezt kihasználni, végre rájöttem, mire vagyok képes, és kitisztult előttem mindent. Tudom, hogy a helyem melletted van, itt, vagy bárhol máshol, de melletted, téged védve és általad védelmezve. Tudom, hogy téged akarlak, hogy az enyém légy, és senki másé, és én a tiéd.
- Azt hittem, már sosem...
- Sss - vágtam közbe. - Azt viszont tudnod kell, hogy nem lesz ez fenékig tejfel. Megjárod a poklot miattam. Megjárom veled én is. De úgy meg foglak kínozni, hogy azt kívánod majd, bár ne élnél. Darren félt tőlem, és biztos vagyok benne, hogy okkal tette. Damon, én maga vagyok az ördög! Bele fogsz halni - mondtam, mire ő elmosolyodott.
- Nem érdekel, Camille - simított végig kezeivel a hajamon, közéjük fogva arcomat. - Nem érdekel, mert én is szeretlek. Olyan vadul és megmásíthatatlanul szeretlek, hogy ha nem leszel velem, abba hamarabb halok bele, keservesebb kínok között, mint amilyeneket te tudsz nekem okozni. Végre én is tudom, ki vagyok, és ezt neked köszönhetem. Végre tudom, hogy nekem meg melletted van a helyem, és ezt nem szalasztom el. Tudom, hogy téged akarlak, hogy az enyém légy, és senki másé, és én a tiéd. Tudom, hogy megjárjuk majd a poklot, és alig várom az utazást. Örökké utaznék veled - lágyult el hangja, s könnyek gyűltek szemeibe. Éreztem, hogy az enyémek sem szárazak már.
- Damon Salvatore, egy örökkévalóságon át a tiéd vagyok - suttogtam.
- Akárcsak én a tiéd, Camille Campbell - súgta, mialatt ajkaink összeolvadtak. Szemei új dimenziókat fedtek fel előttem, ajkai egy másik világ kapuját nyitották ki számomra, csókjai átlöktek ezen kapun, szerelme szárnyakat adott nekem. Saját, iránta érzett szerelmem pedig segített nekem repülni.
- Khm, megzavartam valamit? - remegve pillantottam oldalra, az ismerős hang hallatán. Fülem nem csalt.
- Apu???
PART I. - THE DEVIL IS COMING
-END-
2011. november 26., szombat
15. fejezet
Meghoztam az utolsó előtti fejezetet! Lezáródnak az akció dús szálak, és rengeteg izgalommal találkozhattok - remélem, tetszeni fog.
Jó olvasást!
xOxO:
Kat.
15. fejezet - Éhes pupillákkal vállamra ördög ül
- El tudom képzelni, milyen ez... Nem, mégsem. Fogalmam sincs, milyen érzés lehet tudni, hogy a legerősebb dolog vagyok a föld kerekén... - ekkor felpofoztam.
- Szerinted ez engem hol érdekel? Az a problémám, hogy egész eddig elszeparáltam mindenkitől magam, félve, hogy megbántom őket, a legaljasabb dolognak tartottam magamat és minden cselekedetemet, erre kiderül, hogy így születtem! Sosem engedtem magamnak, hogy szeressek, bízzak, csak Katherine-ben, és... Várj csak! Mit is mondtál róla az előbb? - kaptam fel a fejemet. Elmosolyodott.
- Katherine Raina lánya. Darren csak ennyit mondott nekem. De ő évszázadok óta tudja ezt, csak épp Katherine nem tartozik a kedvencei közé - mosolygott.
- Tehát Kat sem épp magától lett ilyen... A hazugság démonának lánya... Durva - vigyorodtam el, felfedezvén, hogy mennyire nem meglepő ez a tény. Katherine olyan hazug, hogy nála jobb nincs is. Talán csak az apám. Ekkor eszembe jutott valami, amitől megborsódzott a hátam, és düh lett úrrá rajtam.
- Az apám... egyáltalán nem azért küldött ide, hogy megvédjen a rendőrségtől. Tudta, hogy ti itt vagytok. Tudta, hogy Katherine követni fog. Tudta, hogy Klaus ide fog jönni a hasonmásért és felfedez engem. Tudta, hogy Anastasia szól majd Darrennek, és az eljön bosszút állni. A kezükre adott engem! - kiáltottam fel. Damon sötéten bólintott.
- Apád nagy gazember. Egész eddig, megvallom őszintén, eszembe sem jutott, hogy ő mozgatta a szálakat.
- Azért, mert nem is ő - mondtam ki, ami eszembe jutott. - Kat volt az! Ő vett rá a gyilkosságra. Ismeri Darrent, ismeri Klaust... Damon, meg kell találnunk Katherine-t! - jelentettem ki. Felkelt, és felsegített engem is. Lehajtotta a fejét, így arca vészesen közel került az enyémhez.
- Addig nem, míg el nem mondod, ami még a fejedben motoszkál - mondta. Nagy levegőt vettem. Soha nem lesz itt ennek ennyire az ideje, mint most. De egyszerűen tudtam, hogy a halálba, vagy, ha abba nem is, de a biztos végbe igyekszem most. Amint Katherine meglát engem, többet nem enged el. Nem hagyhattam őt úgy hátra, hogy tudja, amit én tudok.
- Damon... amit most elmondtál... - nagy levegőt vettem, és megadtam a kegyelem döfést. - Semmin nem változtat
KATHERINE SZEMSZÖG
Tudtam, hogy jönni fognak. Felemeltem fejemet kis bábom, Nick nyakáról, és elküldtem megmosakodni. Megtöröltem szám szélét, lábaimat átdobtam a fotel karfáján, és mosolyogva vártam, hogy Damon belépjen az ajtón. Tudtam, hogy nem fogja Camet beengedni. Nagyjából fél perc múlva, a férfi berontott.
- Katherine! - mordult rám. Felkeltem, és odasétáltam hozzá.
- Mit szeretnél, Damon? - kérdeztem, mosolyom széles volt. Kék szemei idegesen villogtak.
- Miért küldtél rá egy csicskást Camille-re? - tette fel kérdését. Elnevettem magam. Kis buta!
- Még nem jöttél rá? Camnek meg kell halni. Igaz, ezt nem akartam, hogy rájöjj, én állok a háttérbe. Ebből baj lehet. De nem baj. Él még, tehát nem kerülök bajba - kacsintottam. - Damon, most van az a szituáció, amibe neked nem szabadna belekeveredned. Én igazán nem akarom, hogy meghalj. Jó figyelni a fejlődésedet. Viszont Camille el fog tűnni a képből, mert el KELL tűnnie. Nem tudod megakadályozni, hiába vagy te az ő naagy, sötéét vámpírja. Bár, egy démon-ivadék megtartja azt, akit egyszer megszerzett. De, talán, az idő múlásával majd elfelejted őt. Ha máshogy nem oldható meg a dolog, akkor majd megkérek egy Őst, hogy igézzen meg téged, hogy elfelejtsd. - mondtam neki elgondolkozva. Azt hiszem, ott helyben megkarózott volna e szavaimnál, ha nem lett volna értékes számára a tudásom.
- Katherine, most nem Cam és az én viszonyom a kérdés! - kiabálta. Rámorogtam.
- Akkor csaljuk ide a hercegnődet - mondtam, és egy másodperc alatt hátracsavartam Damon kezeit. Erősebb voltam nála, esélye sem volt ellenem. Végig gondoltam, hol várakozhat Camille, aztán kimentem a hátsó ajtón, Damon karjait szorítva.
- Cammie! Édes, kicsi Cammie! Gyere szépen, mielőtt kitépem Mr Salvatore torkát! És eszedbe ne jusson üzenni Darren-nek, megjegyezném, hogy úgysem tudna bejönni a házba! - blöfföltem ugyan, de tudtam, elhiszi. Pár másodperc múlva kivált az erdőből sötét alakja, melyet úgy vont körbe a hajnali fény, mint valami angyalt. Nevetnem kellett az irónián. Gyorsan odaért hozzám, de nem rám, csak Damonre nézett. Ez meglepett. Az én önző kis tanítványom egyetlen egyszer nem magával foglalkozik? Damon tekintetén azonban nem lepődtem meg. Tiszta rajongással és szerelemmel fonta pillantását Camébe, mintha azt üzenné neki, mekkora hülye, hogy érte kockáztatja az életét, holott ő boldogan halna meg, ha ezzel életben tartaná a lányt. A pillanat szépsége majdnem elfeledtette velem eredeti célomat. Hál' Istennek, egy villám csapott mellettem a földbe, így visszatértem a valóságba. Klaus üzent nekem egy boszorkánya által.
- Damon, valami nem stimmel - mondta Cammie, még mindig pillantásra sem méltatva engem. Ez zavart.
- Nem Cam. Ezért nem kellene itt lenned. Katherine gyáva hozzá, hogy megöljön engem - kezdte provokációs hadjáratát Damon. Elmosolyodtam, és behúztam Damont a házba. Camille szó nélkül követett. Egy kis gondolathullámmal becsaptam az ajtót, és elengedtem Damon karjait. Camille-t átkarolva, egyből a legtávolabbi sarokba húzódott tőlem. Cam azonban, természetesen, kitépte magát az öleléséből, és odajött hozzám, egész közel.
- Katherine, én tényleg bíztam benned. Miért van az, hogy tegnap éjjel meg kellett ölnöm egy iskolatársamat, aki tőled kapott parancsot az én kinyírásomra? Nem ez a kedvenc programom... - morogta. Elmosolyodtam, és megsimítottam az arcát. Szegény kislány!
- CamDamon is mellé telepedett.
- 1472. február 17-én születtem, Bulgáriában, Bansko-ban. Veled ellentétben, én tisztában voltam démoni származásommal, ahogy az akkor még csak kicsiny falunak számító Bansko összes lakosa is. Az anyám gyakran látogatott meg. Szeretett engem, a mai napig szeretne, ha ezeket meg nem teszem: apám Petrova volt, és én az átok 500-adik évfordulóján születtem, tehát Hasonmás vagyok. Anhel, egy jóképű, spanyol bevándorló teherbe ejtett engem tizenhét éves koromban, ezért a családom kitagadott. Anya segített nekem megszökni, Angliába menekített. Viszont itt betelt nála a pohár. Szerelembe estem egy Niklaus nevű nemesemberrel. Raina figyelmeztetett, hogy kivel állok szemben, de nem hallgattam rá. Innentől úgy hiszitek, tudjátok a sztorit, de az hazugság. Klaus megigézett minden általa ismert vámpírt, akik abban az időben éltek, hogy ugyanazt a sztorit mondják. Az igazság az, hogy nem csak én voltam szerelmes Klausba - ő is belém. A mai napig az. Pár hétre rá, hogy megismerkedtünk, elmondta nekem, mi célból születtem. Én közöltem vele a démoni származásomat, és ekkor lettünk mindketten biztosak benne, hogy nem halhatok meg. Örök szerelmet fogadott nekem, aztán átváltoztatott. Eljátszottam a menekülésemet, ötszáz hosszú éven át. Ezekben az években, összesen tizenkét alkalommal találkoztam vele. Legutoljára két nappal ezelőtt, és mostantól nem fogom elhagyni. Viszont, mivel ő kicsit hatalom mániás, nem engedheti, hogy Darren Straight birtokoljon téged. Magának akar. Az egyetlen ok, amiért megkíséreltem a megölésedet az, hogy nem akartalak téged harmadikként a kapcsolatunkba. De most, hogy nem sikerült átadlak neki téged is, amint Elenát sikerül elrabolnom Stefan mellől - fejeztem be a történetemet. Damonon látszott a meglepettség, de Camen nem.
- Nem csodálkozom rajta, hogy ez lett belőled, Katherine! Ötszáz hosszú év alatt, pusztán tizenkétszer láthattad a saját szemeddel, érinthetted a saját kezeddel az egyetlen lényt a földön, akit szeretsz. Szörnyű magányos lehetsz! Szörnyű kín lehet ezt végig csinálni! Te nem azért vagy rám féltékeny, mert Klaus engem akar. Te azért vagy rám féltékeny, mert nekem megadatik az, ami neked egész eddigi életedben nem: nap mint nap találkozhatok a szerelmemmel.
CAMILLE SZEMSZÖG
Valahogy éreztem, hogy elszakítottam nála a cérnát. Láttam, ahogy arckifejezése ijesztővé válik - mosolygott. Nem csak simán mosolygott, ez az a mosoly volt, melyet általában csak egyszer lát az ember - rá pár másodpercre halott. Tudtam, hogy én nem fogok meghalni, de azért eléggé kirázott a hideg. Besétált a fürdőszobába, és előhúzta onnan Nick-et. Szemei teljesen üresek voltak, bárgyún mosolygott.
- Gyere, kedves, ülj le közénk - vágta földhöz a fiút. Felnézett Damonre, szemei elsötétültek. - Nem vagy szomjas?
- Kösz, nem. - jelentette ki az, megvetően. Katherine felszakította a sebet Nick nyakán, és jóízűen lakmározott. Ekkor kivágódott az ajtó, és egy magas, nagyon hosszú szőke hajjal megáldott nő alakját pillantottam meg. Cinikusan méregetett minket, aztán belépett, és Katherine-hez sétált. Az felnézett, és boldogan elmosolyodott.
- Oh, Rebeccah! Hadd mutassam be Damon Salvatore-t, és a híres Camille Campbell-t! Srácok, ő itt Rebeccah, Klaus kishúga - vigyorgott. Úgy tűnt, a húg nem szimpatizál Katherine-el.
- Katerina, elvittem a Hasonmást a bátyámhoz. Azt üzeni, takarítsd el a mocskodat, és hozd a "kincset", ahogy ő fogalmazott - mondta unottan.
- Azonnal - mondta Kat, és felkelt. Rám nézett, aztán a háta mögötti polcról odadobott nekem egy kést. - Cammie, te ebben úgyis jó vagy, végezz a mi drága Nick-ünkkel - jelentette ki. Sóhajtottam.
- Nem dolgozom már helyetted, Kat. Vérezd szépen össze a kis kezedet - mondtam. Erre ő felemelte Nicket a földről, és mélyen a szemébe nézett.
- Menj oda Cam-hez, és dőlj bele a kezében lévő késbe, kérlek - igézte meg a srácot. Felkeltem.
- Jól van, jól van - morogtam, odasétáltam Nickhez, és tekintetek kereszttüzében, nemes egyszerűséggel elvágtam a torkát. Már alig volt benne egy kevés vér, amúgy is meghalt volna pár percen belül, de mégis szembesülnöm kellett Damon haragos pillantásával. Katherine elégedett volt, Rebeccah pedig meglepett.
- Katerina, hogy neveltél ebből a kislányból ilyen tömegpusztító fegyvert? - kérdezte. Kat felnevetett.
- A hajlam megvan benne. Én csak ki tudom belőle hozni - kacsintott, aztán karon fogott. - Gyere szépen, kicsim. Rebeccah, légy szíves, figyelj Mr Salvatoréra, hogy ne legyen láb alatt - utasította a lányt, aztán felkapott, és kiugrott velem az ablakon.
Szokatlanul sok időt töltöttem az ölében, mire letett. Mistyc Falls-on kívül jártunk, valahol a város peremén. Egy nagy tömbház volt közvetlenül előttünk. Erősen markolta a csuklómat, úgy éreztem, mindjárt miszlikre töri. Végigvezetett a hosszú folyosókon, a koszos lépcsőházig. A legfelső emeletre rángatott fel, miközben egyetlen szót sem szólt. Végiggondoltam, hogy két hónap múlva tizenhét lettem volna. De ahelyett, hogy arra gondoltam volna, öregszem, egyre csak az motoszkált a fejemben, hogy tizenhat évesen el kell hajítanom a szabadságomat - ami nálam egyet jelentett a halállal. Ami ennél is jobban fájt, hogy Katherine Pierce, az én egyetlen bizalmasom fog véget vetni emberi életemnek. De ami a legjobban kínzott, az Damon távolléte, és most igazán átéreztem, mit érezhetett Katherine. Távol lenni attól, akit szeretünk, szörnyű büntetés. De én kétségkívül megérdemeltem.
Megérkeztünk. Kat megtorpant egy ajtó előtt, és kettőt koppantott. Egy negyvenes asszony nyitott ajtót, aki elmosolyodott.
- Miss Petrova, kérem, fáradjon be - mondta, és Kat beráncigált engem az ajtón. A dohos levegő fojtogatott, és a félhomály zavarta a szemeimet, egészen addig, míg be nem értünk egy szobába. Teljes fényben úszott, s a szoba ablakában ott állt Klaus. Az erdő egy meghatározott pontjára bámult, de innen nem tudtam kivenni, mi az. Katherine elengedett, és Klaushoz sétált. Olyan gyengéden simította végig a karját, olyan szerelmes tekintettel nézett rá, hogy egy pillanatra megsajnáltam. Egy hazugság miatt, mennyit kellett szenvednie!
- Klaus, meghoztam a lányt - mondta csendesen. A férfi megfordult, és olyan óvatosan fogta át Kat derekát mindkét kezével, mintha attól félne, összetöri.
- Büszke vagyok rád, szerelmem. Rebeccah?
- Ott van a lakásomon, a Salvatore-fiút őrzi - mondta Kat.
- Helyes. Tudtam, hogy Darren elereszti... Azt hittem, legalább ezt jól csinálja. A másik Salvatore azonban nincs meg. Félő, hogy belezavar a rituáléba. Kérlek, drágám, kapd el őt, és kötözd egy fához, valahol a tisztás közelében. Hadd lásson mindent jól - mosolygott, aztán csókot nyomott Kat ajkaira, aki bólintott, és eltűnt. Tekintete mozdulatlan alakomra révedt, és elmosolyodott. - Ugyan, kedves, élvezd ezt a gyönyörű napot! Illetve, estét...
- Hogy lehet máris este? Katherine lakásába reggel érkeztem... - lepődtem meg.
- Egy kis idő-kesze-kuszálást műveltem. A városban kissé lelassítottam az időt. Illetve, a boszorkányaim tették. Ők manipulálják az időjárást úgy, ahogy nekem tetszik. Ma épp ezért süt a nap. Jó kedvem van. Itt azonban már este van, mert ez a városhatáron kívül fekvő háztömb. Ebben a hónapban két telihold is van. Kitalálod, mikor van a második?
- Most... - morogtam. Bólintott.
- Okos. Nos, nézz csak oda! - mutatott ki az ablakon, és odasétáltam. A távolban fényt véltem felfedezni, és füstöt. Tűz? - Ott van a rituálé színtere. Amint a drága Katerina jelez nekem, odamegyünk, és végre hajtjuk a rituálét. Meg fogok ölni egy vámpírt, egy farkast, és a kedves kis Elenát. Úgy gondolom, nem fogod túlzottan sajnálni.
- Ki a vámpír és a farkas?
- A farkast Kansasből hoztam, a vámpír pedig a kis szőke Caroline Forbes. Könyörgött a haláláért, miután Tyler Lockwoodot elpusztította az én kedvenc kis testvérpárom - mondta. Fellélegeztem. Egyiküket sem ismerem vagy kedvelem igazán.
- Velem mi a terved?
- Hát, Camille, először is eljössz velem a rituáléra. Azután nagyjából öt perc alatt elhagyjuk Mystic Falls városát. Te is jössz. Velem maradsz. Feltérképezzük, mire is vagy képes, kitapogatjuk a határaidat, és igyekszünk felhasználni téged. - jelentette ki, minden kedvesség nélkül. Bólintottam.
- Te is tudod, hogy nem fogok neked segíteni - mondtam. Rám nézett, és elmosolyodott.
- De igen. A markomban van Damon Salvatore élete. Akár mikor visszajövök ide és darabokra tépem, ha nem engedelmeskedsz.
- Miből gondolod, hogy ez engem érdekel?
- Na ne nevettess. Kedves Cammie, jobban szereted őt, mint bárki mást. Úgy szereted őt, ahogy én szeretem Katerinát. Nem fogod hagyni, hogy bántódása essen - jelentette ki, és rájöttem, hogy igaza van. Leültem a fal mellett egy székre, és vártam. Klaus tekintete pár perc múlva egy pontra irányult. Az ablakhoz mentem, és megláttam, mit néz. Apró, kék villámok csaptak le a rituálé pontjától picit balra, folyamatosan. Klaus behívott egy fiatal, vörös hajú nőt, aki nyilván boszorkány volt, mivel hirtelen egy erős napsugár hasított keresztül az éjszakai égen. Csak egy pillanatra, de gyönyörű volt. A villámok abbamaradtak.
- Köszönöm, Nina - mosolygott Klaus a nőre, aki bólintott. Vetett rám egy sajnálkozó pillantást, és kisétált a szobából.
- Hány boszorkányod van, Klaus? - kérdeztem.
- Jelen pillanatban, kettő van itt velem a házban, négyen a ház körül járőröznek, kettőt hagytam a városban, hogy fenntartsák a lelassult időt, ketten az erdő két különböző pontját járőröznek és tízen vannak a rituálé helyszínén - sorolta. Leesett az állam. Elmosolyodott. - De ide csak ennyit hoztam. Otthon még van jópár.
- Hol van az az otthon?
- Túl kíváncsi vagy - zárta rövidre a témát.
- Ők mennyire erősek?
- A világ minden pontjáról valók. Aki most bejött, erősebb, mint a Salvatore-ok boszorkánya, aki pedig száz halott boszorka erejét birtokolja most. És Nina a gyengébbek közül valók. A tíz legerősebbet a rituálé helyszínére küldtem, ott van rájuk szükségem - magyarázta. Gondosan elraktároztam az infót. Ha Darren eljön értem - már pedig el fog jönni -, akkor tudnia kell, hol van Klaus gyenge pontja. Amint a boszorkányainak vége, már nem sok mindent tud tenni ellenünk. Sajnos, tudtam, hogy indulunk. Klaus elém állt, és rám mosolygott. - Gyere, kedvesem. Végre felszabadulhatok, és, ha ez nem lenne elég, megkapom a legértékesebb segítőt, akire csak szükségem lehet - és tényleg boldog volt. Kelletlenül tettem kinyújtott kezébe az enyémet, aztán felkapott, és pár perc alatt a rituálé helyszínére érkeztünk.
Eszméletlen volt a látvány. Ezek az ősi boszorkányok tudták, hogy kell hatásosnak lenni! Három körben vékony vonalon tűz égett, szabályos alakzatban. A tűzkarikák egy-egy lényt rejtettek. A lángok néha olyan magasra felcsaptak, hogy nem lehetett látni a mögöttük lévő alakokat. A hozzám legközelebbi tűzkarikában egy ismeretlen volt, és szörnyű fájdalmak közt vergődött, így hamar rájöttem, hogy ő a farkas. A legtávolabbi tűzkaraikában Caroline Forbes állt, halálos nyugalommal. A középsőben pedig Elena volt, aki kétségbeesetten próbált kiszabadulni. Természetesen, hiába. Kis káröröm lett úrrá rajtam, de ekkor megláttam valakit, az Elena tűzköréhez legközelebbi fánál. Stefan teste szinte neki volt passzírozva a fa vastag törzsének, csípője, dereka, mellkasa, vállai, karjai, lábai mind-mind verbénába áztatott kötelekkel voltak leszíjazva. Könnyek peregtek jade-zöld szemeiből, és végig Elenát nézte. Hiába volt Elena egy önző kis ribanc, Stefan mégis hihetetlenül szerette. Az egész hűhó résztvevői közül, csak őt sajnáltam.
Megpillantottam valószínűleg a legfontosabb részét a rítusnak. Egy kis kő emelvény, melynek tetején egy masszív kőlábon álló piciny gránit-tál volt, díszesen megmunkálva. Valószínűleg, az első rituálénál is ezt használták. És ekkor elkezdtem figyelni a boszorkányokat. A kőemelvény két oldalán két-két boszi állt, éles figyelemmel. Az egyik oldalon két férfi, egy magas, jó felépítésű és egy kissé alacsonyabb, cingár srác volt, mindkettőn fekete nadrág, bakancs és fekete, csuklyás pulóver. A másik oldalon még egy magas, nagyon izmos pasi, és mellette egy felettébb mutatós, rövid, minden égtáj felé meredező fekete hajú nő, akin rövid, fekete pamutszoknya, vastag, fekete harisnya, combközépig érő bőrcsizma, és egy kigombolt, szintén fekete ballonkabát volt, így eléggé kilógott az őrök közül - mert gondolom, azok voltak. Egy másik női boszorkány, egy afro-amerikai, göndör hajú szépség Stefan mellett állt, és erősen figyelte minden mozdulatát. Két férfi ellentétes irányban rótta a köröket a piciny tisztás körül, éles tekintettel bámulva hol az erdőbe, hol az égre. Egy a tűzkarikák előtt állt, kezei kissé ki voltak tartva, gondolom, ő tartotta fenn az igét. Az utolsó két boszorkány volt azonban a legérdekesebb - és, valószínűleg a legerősebb. Egy gyönyörű, magas, húszas éveiben járó nő állt a kis kőtál mellett. Hosszú, fekete pamut ruhát viselt, fenékig érő, lenszőke haja betakarta karcsú hátát. Gyönyörű, kék szemei csillogtak, miközben az égre nézett, mindkét kezével a kőtál szélét szorította, és halkan kántált. A háta mögött, nagyon szorosan egy majdnem olyan alacsony, csokibarna hajú fiatal lány állt, mint én. Nem lehetett több tizenötnél. Rajta is fekete pamutruha volt, a haja egy hosszú fonatban lengedezett a hátán. Valami különös űr vette körül a lányt, úgy tűnt, mindenki tart tőle. Ő azonban a szőke minden mozdulatát követte figyelemme, bájos boci-tekintete komolyan szegeződött a boszorkányra. Észrevettem, hogy a kislány tekintete időnként elvándorol a szőkéről, és Katherine sötétbe húzódó alakjára pillant elővigyázatosan. Úgy tűnt, Klaus azért mégsem bízik annyira élete szerelmében. Felpillantottam rá, hogy magyarázza el, mi is történik.
- Nos, bemutatom a jövőbéli lakótársaidat. Ők mind velem élnek, és te is ezt fogod tenni. Az a magas, sebhelyes férfi Jared, az a cingár Mark, a szexistennő Joanne, a mellette álló pasi pedig Greg. Aki Stefant őrzi, Alessandra, aki a tűzköröket figyeli, Matthias. A járőrözők Dam, és Thomas. A gyönyörű szőkeség Eve, a mögötte álló kincsem pedig Sybille. Eve volt egész tavalyig a legerősebb boszorkányom, messze ő a legtapasztaltabb. Hétszáznegyven éves - vigyorodott el. - A nyaklánc, amit visel, egy megbűvölt nyakék, mely halhatatlanná teszi, de nem vámpírrá. Sybille mindössze tizennégy éves, de brutális ereje van, ezért ő vigyáz Eve-re, és persze legtöbbször rám is, valamint Katerinát is ő őrzi - magyarázta. Aztán hátra fordult. - Katia, kedvesem, vigyázz kérlek Miss Campbell-re, míg én megteszem, amit meg kell - utasított egy boszorkányt a hátunk mögött, akit nem vettem észre, hogy követett. Egy magas, hosszú, vörös hajú nő lépett mellém, és elmormolt valami igét. Amint Klaus eltávolodott mellőlem, ösztönből megpróbáltam elszaladni, de nem tudtam. Két lépést sem tettem, mikor valami visszarántott. Dühösen a boszira néztem, aki elmosolyodott.
- Magamhoz láncoltalak, kedves. Két méternél nagyobb távolságra nem mehetsz tőlem - mondta, és az eseményekre kezdett figyelni. Így tettem én is, de közben magamban jeleket küldözgettem Darrennek, olyan erősen amennyire csak bírtam. Reméltem, hogy eléggé érdekli a jólétem.
A rituálénak pontos menete volt. Eve magához hívta Klaust, aki letérdelt a boszorkány elé, és lehajtotta a fejét. Eve a vámpír nyakára csúsztatta kezeit, és az egyik egy ezüst tőrt rejtett. Megvágta Klaus ütőerét, majd odatartotta a sebhez a markát, hogy belefollyon a vér. Eztán azt a kis kőtálba csurgatta, elmormolt egy igét, mely után egy kék villám cikázott keresztül a csillagos égen. Ezután Klaus a kínlódó farkas tűzköréhez lépett, Matthias levette az igét, így a lángok eltűntek. Klaus belépett a körbe, a farkashoz sétált, és nemes egyszerűséggel kitépte annak szívét. A kőtálhoz vitte az említett testrészt, és a benne lévő vért belefacsarta. Eve újra kántált, mire egy nagyobb villám szelte át az eget, mennydörgés kíséretében. Aztán Klaus Caroline-hoz lépett, onnan is eltűnt a tűzkör, a lány pedig széttárta karjait, átadta magát a vámpírnak. Az rámosolygott, és a lány szívét is kitépte. Ugyanazt tette ezután, mint a farkas után, de ekkor egy hatalmas, aranysárga villám csapott le közvetlenül a kőtálba, és óriási dörgés kísérte, de a tál egyáltalán nem sérült. Végül Klaus Elenához sétált. Eltűnt a tűzkör, a lány pedig, úgy tűnt, belenyogodott a végzetébe. Még annyit mondott: "Sajnálom, Stefan", és önként a kőtálhoz sétált. Klaus kis sebet ejtett Elena csuklóján, és a mítikus holdkőre csepegtette a vért. Eve elvette a követ, és a tálba rakta, és ekkor elkezdődött az igazi műsor. Hatalmas villámok cikáztak folyamatosan, mialatt Klaus szemfogait Elena nyakába vájta. A csillagok eltűntek, csak sötét felhőket láttam, és a vadul világító teliholdat. Eve folyamatosan kántált, Stefan ordított a fájdalomtól, Elena pedig szép lassan elgyengült. Míg Klaus belefeledkezett a pillanatba, melyre ezer éve várt, éreztem, hogy kiszélesedett a mozgásterem. Óvatosan tettem pár nem túl feltűnő lépést, aztán hátra néztem. Katia kitépett torokkal feküdt mögöttem, de a vére illatát elnyomta a rengeteg füst, mely a villámok becsapódási pontjain, s a kőtálban lévő vér-keverék felszínén keletkezett. Figyeltem, ahogy egy suhanó, szőke folt kitépi Alessandra torkát, majd egy sötét árny kioldozza Stefant, aki magán tartotta a köteleket, hogy eljátssza a foglyot. Néztem, ahogy a szőke csík lassan Darrenné változik, és megbűvőli Katherine-t. Aztán éreztem egy fuvallatot, és megláttam Damon villogó szemeit magam mellett, melyek Elena elernyedő testén és rajtam cikáztak. Mikor végül megállapodtak rajtam, nem bírtam ki, gyors és szenvedélyes csókot nyomtam ajkaira. Kétségbeesetten viszonozta, aztán megrezzent. Láttam a fájdalmat rajta, ahogy elhúzódtam tőle. A másodperc töredéke alatt kapcsoltam, és hátra néztem. Eva, a fő boszorkány nem vette észre, mi történik, de Sybille igen, és elkezdte Damon taktikus mígrén-kínzását. Akkor a varázs befejeződött, Klaus pedig hihetetlenül erősnek tűnt, ahogy Elena testét a földre eresztette. Ekkor ő is észrevette, mi folyik körülötte, és boszorkáit csatasorba állította. Darren, Damon és Stefan elém álltak, Darrennel középen, természetesen. Klaus a boszijai mögé húzódott. Ahogy azonban a boszorkányok a Salvatore-okra kezdték kántálni a kínzó varázslatot, Bonnie Bennett és Klaus bátyja, Elijah léptek ki az erdőből, a férfi maga mögött két nőt húzott - Rebeccah-t és Katherine-t. Már egyikük sem volt megigézve. Bonnie kezeit a nők felé tartotta, s rájuk koncentrált. Azok ordítva rogytak össze, kapálództak a földön. Elijah előlépett, és Klausra nézett.
- Bújj elő a csicskásaid mögül, és mentsd meg őket, ha tudod! Drága bátyám - vigyorodott el cinikusan. - Ha nem engeded elmenni Camille-t, a Salvatore-okat és Darrent, a húgod és az asszonyod meghal. Tudod, hogy Miss Bennett-nek van elég ereje hozzá, és a másodperc tört része alatt megteszi - tette hozzá sunyi mosollyal. Figyeltem Klaus arcának változásait, de szinte követhetetlen volt.
- Nem tennéd, testvérem. Az én húgom a te húgod is, terved egyik részét már el is buktad - kacsintott. Klaus ekkor váratlan, nagy erejű rohamot indított, az őrboszorkák és az apró Sybille támadásba lendültek. Mielőtt azonban minden, az én oldalamon álló vámpír összerogyott volna, és éreztem Damon elgyengülését kezében, mellyel az enyémet fogta, valami kattant a belsőmben. Hihetetlen, dühtől telített energiát véltem felfedezni magamban, és úgy határoztam, akármi is ez, kihasználom. Ösztöneimre hallgatva előléptem gyengülő testőreim háta mögül, és szabadjára engedtem azt, ami bennem lakozott. A villámok, melyek a varázs megszűntekor abbamaradtak, most ismét cikázni kezdtek, de most célzottan, az ellenséges boszorkákra. Nem tudom, hányan haltak meg, de nem kevesen, Klaus üvöltéséből ítélve. Most én irányítottam a természeti erőket, és hihetetlenül erősnek éreztem magam. Nem is alaptalanul, hisz olyan volt, mintha minden sötét energia csak az én parancsomra vágyna. Enyhén felemelkedtem a földről, és a hirtelen támadt szél belekapott a hajamba. Rájöttem, hogy Damon története teljes mértékben igaz volt.
Minden lehetséges ellenséges boszorkát megöltem, csak Evát és Sybille-t nem, mivel ők tudták védeni magukat, és Klaust. Ezt sajnáltam. A hibrid volt a fő célpontom. Rám nézett, én pedig befejeztem támadásomat, mikor már láttam, hogy nem tudok több célt elérni.
- Te pokolfajzat! Meglásd, még visszajövök érted - morogta, aztán a két megmaradt boszorkánya elkántált egy igét, és köddé válltak. Ők, és Rebeccah meg Katherine is. Ekkor minden tekintet rám szegeződött, de én nem mondtam semmit. Stefanhoz sétáltam, aki erőtlenül dőlt le Elena holtteste mellé.
- Tudom - mondtam neki, mire felnézett rám, és lehúzott maga mellé. Elhelyezkedtem ölelésében, és szorosan hozzá bújtam.
- Én nem tudok nélküle létezni, Camille. Próbálhatok, de nem megy. Nem érdekel, micsoda önző és értéktelen személy volt ő, akkor is ő volt a mindenem - nyöszörögte.
- Hidd el, megértem. Én sem létezhetek a bátyád nélkül, bármit tesz, és bármit teszek... - motyogtam. Végigsimított a hajamon.
- Nyilván való, már az első perc óta. Légy vele, Camille. Légy vele, ameddig megteheted.
- De te mit fogsz csinálni? - néztem fel rá kíváncsian. Felpattant, és felhúzott engem is. Megfogta mindkét kezemet, és mélyen a szemembe nézett.
- Megtalálom a módját, hogy megöljem az Ősöket. Elijah velem tart. Megkeresem Klaust, és megölöm.
- De az nem fog menni! Főleg úgy nem, hogy te vagy a legjobb ember akit ismerek! - ekkor tekintete elsötétedett, és hangja nagyon komollyá vált.
- Csak ne felejtsd el, hogy nem vagyok ember. Vámpír vagyok, így ki tudom kapcsolni az emberségemet. Meg is teszem. Amint elmondok neked egy dolgot. Szeretlek, Camille, de ez úgysem számít, mivel te a bátyámat szereted, és ezzel nincs is baj, mert Elenát mindig jobban fogom szeretni, mint téged. Kérlek, vigyázz Damonra, amíg nem leszek itt. Védd meg őt önmagától. És tőled is. Tedd meg, Camille, és nyugodt szívvel megyek el - mondta, aztán behúnyta a szemét, és a következő percben üres tekintetével néztem szemközt.
- Megígérem - suttogtam, aztán figyeltem, hogy ő és Elijah eltűnnek az éjszakában.
2011. november 13., vasárnap
14. fejezet
Végre!
Rengeteg szenvedés és éjszakázás után, végre elérte végső formáját a rész! Ezután már csak két rész van vissza a Part I-ből, tehát elég sok dologra fény derül. Remélem, tetszeni fog, és milliárd bocsánat a rengeteg késésért, ígérem, mostantól jobban igyekszem! :$
xOxO:
Kat.
DAMON SZEMSZÖG
Az ég világon semmit nem láttam. Az utolsó emlékem az volt, hogy kitéptem beton talapzatából a kilátót, ahonnan végignéztük Tyler Lockwood halálát. Eme esemény kapcsán eszembe jutott Camille... és akármennyire is üvöltött velem emlékeim hangja, nem tudtam elhinni, hogy komolyan mondta, amit mondott. Egyik mondata ütötte a másikat, és éreztem, hogy ezt ő is tudja. Fél. Nagyon-nagyon fél. Nem kimondottan Darrentől vagy Klaustól... valószínűleg tőlem.
Ám ekkor újra elkezdett zavarni a veszélyes sötétség, s emlékeim hiányossága. A sötét a vámpír búvóhelye, nem pedig az ellensége, sokkal inkább szövetséges. Ez a sötét azonban őrülten ellenem volt. Körülzárt, és nem láttam rajta át. Szinte... démoni volt. És ebben a pillanatban rájöttem, ki manipulálja az elmémet.
- Darren - mondtam ki az első szót, mely ajkaimra tolult. Haragos, keserű nevetést hallottam a hátam mögül.
- Micsoda erős fiú vagy te, Salvatore! Áttörtél az igézetemen. Hogy jöttél rá, hogy én vagyok? - hallottam az őszinte kíváncsiságot a hangjában.
- Az a hihetetlen fájdalom csak úgy vibrál a levegőben. Milyen érzés? Hogy elvették tőled azt, akit a legjobban szeretsz? - rossz ötlet volt ezt kimondani, így utólag már tudom. Valami a torkomnak feszült, de még mindig nem láttam semmit.
- Hogy merted? Hogy mertél hozzáérni Anastasiához? - hörögte Darren dühödten.
- És te? - igyekeztem tartani a nyugalmat a hangomban. - Hogy mertél hozzáérni a farkashoz? Hát nem úgy volt, hogy Camille oldalán állsz? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mert tudtam, ő lát engem.
- Te tudod a legjobban, hogy Camille-nek nem volt igazán fontos a farkas. Csak egy pajzs volt, akit maga elé tarthatott. Te és én, mi igazán látjuk Miss Campbell szívét-lelkét, így ne merj kérdőre vonni engem! Anastasia azonban a húgom volt. Nem tartom fairnek a játékot - morogta a fülembe. Sajnos igazat kellett adnom neki. De abban a percben nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy Camille szomorúsága megtorlatlan maradjon.
- Tudtad, hogy revansot fogok venni - ugrott be hirtelen. - Tudtad, hogy ha eléggé bántod Camille-t, vissza fogok vágni - a szorítás a nyakamon megenyhült, és a sötétség oszlani kezdett. Már láttam, hogy egy barlangban vagyok, falhoz kötözve verbénába áztatott kötelekkel, melyek ugyan felhólyagosították bőrömet, de nem éreztem a fájdalmat. Szerencsére ezt Darren nem tudta. Láttam, hogy karba tett kézzel áll előttem, elégedettséggel az arcán.
- Tudtam én, fiú, hogy nem vagy reménytelen.
- Azóta el akartál tüntetni a képből, mióta rájöttél, hogy jelentek valamit Camille-nek. Tudtad, hogy valami csúnya dolgot fogok csinálni, amivel végül indokod lesz a megölésemre, és így Cam sem lesz olyan dühös. De azt nem gondoltad, hogy lesz merszem megölni a húgodat. Igazam van? - mosolyodtam el. Arcon vágott.
- Ne beszélj így a húgomról! Nem volt jogod elvenni tőlem! Duplán nagy élvezet lesz a megölésed. Nem csak megbosszulom a kishúgom megölését, de Camille-t is elnyerem a legvégén - mosolyodott el ördögien. Ekkor kinyögtem a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatott.
- Miért épp Camille? Miért vágyik rá minden természet feletti nagyhatalom? Mi olyan különleges benne, a beteges elméjén és a furcsa ösztönein kívül?
- Rátapintottál a lényegre, ifjú Salvatore. Mivel te már nem mondhatod el senkinek, úgy érzem, elmesélhetem - mondta, és belekezdett.
Mondandója végén már száj tátva figyeltem.
- Ez nem lehet valóság.
- De az, Mr Salvatore. És most, jó éjt - mosolygott, és elkezdte, amiért idehozott.
CAMILLE SZEMSZÖG
- Na? - hallottam Hanna hangját a földszintről, mialatt századszor is végig hallgattam a rögzítőt.
- Már milliószor hívtam, még mindig semmi! - tajtékzottam a dühtől. Most, amikor életbevágóan fontos lett volna elérnem Damont, nem tudtam. Már minden lehetőségre gondoltam, csak egy volt, ami túlságosan megrémisztett ahhoz, hogy beengedjem a fejembe. Hanna végül nem hagyott menekülési útvonalat.
- Darren rátalált. Biztos, hogy rátalált - simította végig hátamat szállás adóm. Ellöktem a kezét.
- Akkor nekem meg kell találnom Darrent. Katherine az életemre tört, és ki kell derítenem, miért - jelentettem ki. Hanna furcsán nézett rám.
- Miből gondolod, hogy Darren elengedi Damont?
- Bármit megtenne, hogy biztonságban tudjon engem. Ha ehhez Damon szabadsága kell, megteszi - mosolyodtam el, aztán felvettem a telefonom, melyet földhöz vágtam előzőleg, és kimasíroztam a házból.
Tudtam, hogy nincs sok tennivalóm. Számomra Darrent megtalálni nem volt kihívás. Ittam a véréből. Éreztem őt, ahogy ő is engem. Tudtam, ha én nem találom meg őt, akkor ő jön hozzám. Kisétáltam az erdőbe, a közepéig meg sem álltam. Ott aztán lecsuktam szemeimet, s hagytam, hogy Darren lénye betöltse az elmémet. Bevált. Nem láttam mást, csak a kék szemeit, és ösztönösen tudtam, merre kell mennem. Behunyt szemekkel, biztos léptekkel haladtam felé. Ahogy közeledtem, a nyugalom érzése erősödött bennem, mivel, ha ő a közelemben van, nem bánthat senki. Senki, csak ő.
Hirtelen megálltam. Éreztem őt, egész közel. De éreztem mást is. Vámpírvér jellegzetes, fűszeres, vad illata és a kín különleges aromája keveredett a tiszta, erdei levegőben. Ettől picit megrettentem. Ha ez az egyveleg Damontől származik, nagy baj van. Kezdtem kételkedni a tervemben.
- Camille! - hallottam meg Darren hangját közvetlenül előttem. Kinyitottam szemeimet, és vértől csatakos, fekete pulcsis mellkasával találtam szemben magam. Vér borította arccal nézett le rám. - Miért jöttél ide? - szemmel láthatóan ideges volt jelenlétem miatt. Én is azzá váltam miatta, de ezt ő nem láthatta. Kihúztam magam, kicsit lejjebb húztam fekete, V-dekoltázsú, szűk kötött pulcsimat, melyet egy fekete, szétszaggatott nadrággal és bakanccsal együtt kapkodtam magamra, hátradobtam gubancos hajamat és felnéztem rá.
- Damon itt van - jelentettem ki, mivel biztos voltam benne. Izmai, melyek eddig megfeszültek, most elernyedtek, és elmosolyodott.
- Camille
- Darren, te most ezt nem érted - ráztam meg a fejem. - Szükségem van rá. Nem érzelmi, vagy hasonló okokból, hanem önvédelemből.
- Szerény véleményem szerint erre a célra én jobban megfelelek - kacsintott rám, mialatt hátamra csúsztatta a kezét. Elléptem.
- Nem. Ha majd meg akarok öletni valakit, neked szólok. De én most indítékot keresek.
- Mire? - húzta fel szemöldökét. Sóhajtottam.
- Ó, Darren, komolyan? Hát a megölésemre! Kíváncsi vagyok, miért akar az egyetlen személy, akiben bíztam, megöletni engem csicskásokkal, és miért próbál a háttérben maradni!
- Katerina Petrova? Megölöm... - morogta, és már indult volna, ha rá nem markolok széles csuklójára. Egy pillanatra azt hittem, reflexből kitöri a nyakam, olyan hévvel fordult meg, de aztán észbe kapott, és én újra levegőt vettem.
- Nem ölöd meg. Tudni akarom az okokat, max majd utána adom át a te karmaid közé - beszéltem hozzá megnyugtató hangon. Nagyot sóhajtott, közel lépett, széles tenyereivel beterítette a lapockáimat. Lenézett rám, egyenesen a szemembe.
- Akkor miért kerestél meg? Mit kérsz tőlem? - kérdezett rá. Pillantásom nagyon mélyen az övébe fúrtam, aztán ellentmondást nem tűrő, tiszta hangon megszólaltam.
- Engedd el nekem Damont.
- Megígéred, hogy utána hagyod, hogy befejezzem, amit elkezdtem, és megöljem Katerinát? - sorolta a feltételeit. Szegény! Nem tudja, az én szavam milyen keveset ér!
- Meg - hazudtam szemrebbenés nélkül. Igazából eszem ágában sem volt visszahozni Damont, sem átadni neki Katet.
- Akkor gyere - mondta, és beleveszett a hegyoldalban megbúvó sötét alagútba. Követtem, vakon, de éreztem, hogy utunk a föld alá vezet. Legalább negyed órát sétáltunk, és biztos voltam benne, hogy rövidesen felkel a nap. Egyre lejjebb haladtunk, szinte nehéznek találtam a lépdelést, mintha az alagút teteje - mely, megjegyzem, olyan alacsony volt, hogy Darrennek le kellett hajtania a fejét - össze akarna nyomni. Aztán végre szélesedni kezdett a járat, és megláttam néhány fáklya fényét. Egy-egy ágyat pillantottam meg, egymástól nagyjából két méterre. Az egyiken sötét ágynemű volt, míg a másikon napsárga, tehát hamar rájöttem, melyik volt a már elhúnyt Anastasiáé. Ládák sorakoztak a fal mentén, meg egy nagy kartondoboz, mely tele volt könyvekkel. Rádöbbentem, hogy Darrennek ez volt a szállása. De észrevettem egy kis vájatot a falban, és idegenvezetőm arra vette az irányt. A vájat fölött festmények lógtak, és nem bírtam megállni, hogy ne nézzem meg őket. Az egyiken egy gyönyörű, hosszú, szőke hajú, mosolygó lány volt, egy meseszép franciakertben állt, hosszú, kecses alakjára símuló, napsárga pamutruhában, melynek mély dekoltázsa volt, de nem volt fűző. Hajából néhány tincs be volt fonva, és össze-vissza fel volt tűzögetve. Nagyjából 2-3 évszázaddal ezelőttre tippeltem a keletkezését. Darren szeme könnybe lábadt, ahogy a képre nézett.
- Én csináltattam neki. Anastasia úgy könyörgött egy festményért! - mosolygott fájdalmasan. Inkább másik képet kezdtem bámulni. Darrenről készült. Fekete ingben és fekete nadrágban, fekete csizmában és fekete háttérrel ábrázolták, de a háttér inkább úgy nézett ki, mintha a tenger lenne éjszaka. A szemeit még az eredetinél is kékebbre festették, és nem mosolygott. Szőke haja szanaszét állt.
- Te...
- Igen, kalóz voltam - vigyorgott. - Méghozzá elég erős - kacsintott. Aztán megakadt a szemem egy nagyon erős színekben pompázó képen. Fekete, lila, fehér és éjkék színek kavarogtak a háttérben, elől egy szőke, vörös ruhás nő alakja állt, pontosabban, táncolt. Kezeit kecsesen feltartotta, fejét oldalra billentette, csipőjét kecsesen kinyomta, egyik hosszú lábát kissé felemelte. Hosszú, mélybordó ruha volt rajta, mely combtőtől lefelé szét volt szaggatva, afelett pedig nagyon mély dekoltázsa volt és hosszú ujja. A nőnek legalább olyan hosszú szőke haja volt, mint Anastasiának, és olyan kék szemei, mint Darrennek. Bőre alabástromfehér volt, vörös ajkai gonosz mosolyra húzódtak. Meseszép volt.
- Ő ki? - kérdeztem kíváncsian.
- Az évszázadok alatt ez az egyetlen festmény maradt fennt Caterináról, a pusztítás démonáról. Az anyámról - mondta. Elámultam, olyannyira, hogy majdnem elfelejtettem, miért jöttem. Előre küldtem Darrent a vájatba. Ez az alagút nagyon rövidke volt, hamar kiértünk a másik felén, mely erősen be volt világítva.
A látványtól majdnem sírva fakadtam. Damonön csak egy alsónadrág volt, és egész teste csupa seb és vér volt. Nem tudtam, mennyi ideje lehetett ott, de rengeteg karó, és ki tudja még, milyen seb égtelenkedett a testén. Szinte mindenhol, kivéve egy ponton - a szívénél. Önkéntelenül is odafutottam, és elkezdtem kioldozni a köteleket. Láttam a hólyagokat, tudtam, hogy verbénától vannak, de, hál' Istennek azt is, hogy nem érzi. Gyorsan kioldoztam, ő pedig összecsuklott. Mellé térdeltem. Szemeit alig tudta kinyitni, de mikor meglátott, gúnyos mosolyt erőltetett az arcára.
- Most köszönjem meg? - morogta reszelős hangon.
- Nincs mit köszönnöd. A segítséged kell. De most, igyál - mondtam, és szája elé raktam a csuklómat. Felnézett rám.
- Nem. - jelentette ki. Felsóhajtottam.
- Ne játsz. Segítened kell, de így nem veszem hasznodat. Igyál már! - parancsoltam rá, mire végre szót fogadott. Hagytam, hadd igyon, aztán, mikor végzett, Darren elém nyújtotta már megsebzett csuklóját, így pótoltam a vérveszteséget, ami nem volt épp kicsi. Démoni segítőmnek le és kellett ülni.
- Bocsi. Szomjas volt - mentegetőztem. - Visszahozom - mutattam Damonre, aki épp magára húzta fekete farmerjét és cipőjét. Darren kibújt a pulcsijából, és levette az alatta lévő pólót. Damonnak dobta, aki szó nélkül felvette, és elindult kifelé. Utána futottam. Mikor végre kiértünk a friss levegőre, már felkelt a nap. Damon sebesen haladt, át a fák között, anélkül, hogy egy szót szólt volna. Hátra sem nézett. Végül megelégeltem szótlanságát, és megálltam. Tudtam, hogy vissza fog fordulni. Leültem a harmatos fűbe, és figyeltem, ahogy komótosan visszasétál hozzám. Vére már átáztatta a Darrentől kölcsönzött pólót, de úgy tűnt, ő maga már jól van. Rám sem nézett, úgy ült le, tőlem nagyjából egy méter távolságra.
[zene2]
- Ez most így lesz? - kérdeztem, tekintetemet sötét, vértől csatakos hajára szegeztem.
- Mit vársz, Camille? Színtisztán kijelentetted, hogy nem akarsz tőlem semmit. Többször is. El ne várd, hogy jópofizzak veled - jelentette ki. Legszívesebben felpofoztam volna. Hogy gondolhatja, hogy nem akarok semmit? Ennyire elhitte volna, amit mondtam? Hisz csak azért mondtam, hogy nem szeretem, mert Darren ott volt! És mert rettegek tőle, hogy mi lenne azután, hogy közlöm vele mit érzek, de ez mellékes.
- Damon, én... - ekkor egész közel jött hozzám, elém térdelt, és arcomat közel húzta a sajátjához, ezzel engem is térdelő helyzetbe hozva. Megremegtem közelségétől, mint mindig.
- Mondd már ki, Cammie! Mit árthat az neked?
- Nekem semmit, Damon! De te is tudod, hogy Darren nem vadászna rád, ha nem tudná, hogy mennyire kötődök hozzád! Meg persze, ha nem ölted volna meg a húgát, de az már csak a hab a tortán... - morogtam. Megrázta a fejét.
- Camille, Darren mindenképp megölt volna engem! Annak idején meg akarta szerezni magának Katherine-t, pont akkor, amikor én és az öcsém elcsábítottuk. De rám jobban neheztel, mivel Stef most Elenával van, én viszont még mindig egyedül. Úgy érzi, vissza tudnám szerezni Katherinet - mondta szemforgatva. Elcsodálkoztam.
- Tehát, nem is én vagyok az oka annak, hogy vadászik rád? - húztam fel szemöldökömet.
- Persze, hogy nem. Bár, te a felét se tudod a sztorinak, és Darren kitépi a szívem, ha elmondom... Igaz, már úgyis mindegy - mosolyodott el. Kíváncsivá tett.
- Mondd már el! - parancsoltam rá, mire ő leült a fűbe, és megköszörülte a torkát.
- Figyelj jól, mert elég hosszú és furcsa. És először én sem hittem el. Tehát. Tudod, hogy Darren féldémon. És ő a legerősebb dolog a földön. Viszont ez megváltozott, tizenhat évvel ezelőtt. Az anyja, Caterina nem az egyetlen démon, aki olykor-olykor ellátogat ebbe a világba. Van még rajta kívül kettő: Raina, a hazugság démona és Trisha, a csábításé. Raina negyvenegy évvel ezelőtt csábult el, egy középkorú jogásszal volt egy légyottja. Ebből lett Andrew Campbell, az apád. Ergo te már alapból negyedrészben démon lettél volna, ha attól a nőtől születsz, akiről azt gondolod, az anyukád. Azonban, mit ad Isten, apucid megidézte Trishát, és lefeküdtek. Gondolom, nem nehéz kitalálni, ki az anyukád - fejezte be mondandóját. Én hatalmas szemekkel bámultam rá.
- Azt akarod mondani, hogy háromnegyed részben démon vagyok? - hüledeztem.
- Igen. És, mivel belőled csak egyetlen egy van, nem mint Darrenből, hisz Katherine is félvér, ezért Darrennek fogalma sincs, mire lehetsz képes. Te vagy a legveszélyesebb dolog a világon, ezért Darren a maga oldalán akar tudni. Ez van, Camille. Erősebb vagy, mint bármi, ezért Klaus és Darren, a két természet feletti nagyhatalom még véletlenül sem akarja, hogy velem, egy ilyen alantas lénnyel légy.
Rengeteg szenvedés és éjszakázás után, végre elérte végső formáját a rész! Ezután már csak két rész van vissza a Part I-ből, tehát elég sok dologra fény derül. Remélem, tetszeni fog, és milliárd bocsánat a rengeteg késésért, ígérem, mostantól jobban igyekszem! :$
xOxO:
Kat.
14. fejezet - Bízni abban, kit nem értünk
Az ég világon semmit nem láttam. Az utolsó emlékem az volt, hogy kitéptem beton talapzatából a kilátót, ahonnan végignéztük Tyler Lockwood halálát. Eme esemény kapcsán eszembe jutott Camille... és akármennyire is üvöltött velem emlékeim hangja, nem tudtam elhinni, hogy komolyan mondta, amit mondott. Egyik mondata ütötte a másikat, és éreztem, hogy ezt ő is tudja. Fél. Nagyon-nagyon fél. Nem kimondottan Darrentől vagy Klaustól... valószínűleg tőlem.
Ám ekkor újra elkezdett zavarni a veszélyes sötétség, s emlékeim hiányossága. A sötét a vámpír búvóhelye, nem pedig az ellensége, sokkal inkább szövetséges. Ez a sötét azonban őrülten ellenem volt. Körülzárt, és nem láttam rajta át. Szinte... démoni volt. És ebben a pillanatban rájöttem, ki manipulálja az elmémet.
- Darren - mondtam ki az első szót, mely ajkaimra tolult. Haragos, keserű nevetést hallottam a hátam mögül.
- Micsoda erős fiú vagy te, Salvatore! Áttörtél az igézetemen. Hogy jöttél rá, hogy én vagyok? - hallottam az őszinte kíváncsiságot a hangjában.
- Az a hihetetlen fájdalom csak úgy vibrál a levegőben. Milyen érzés? Hogy elvették tőled azt, akit a legjobban szeretsz? - rossz ötlet volt ezt kimondani, így utólag már tudom. Valami a torkomnak feszült, de még mindig nem láttam semmit.
- Hogy merted? Hogy mertél hozzáérni Anastasiához? - hörögte Darren dühödten.
- És te? - igyekeztem tartani a nyugalmat a hangomban. - Hogy mertél hozzáérni a farkashoz? Hát nem úgy volt, hogy Camille oldalán állsz? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mert tudtam, ő lát engem.
- Te tudod a legjobban, hogy Camille-nek nem volt igazán fontos a farkas. Csak egy pajzs volt, akit maga elé tarthatott. Te és én, mi igazán látjuk Miss Campbell szívét-lelkét, így ne merj kérdőre vonni engem! Anastasia azonban a húgom volt. Nem tartom fairnek a játékot - morogta a fülembe. Sajnos igazat kellett adnom neki. De abban a percben nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy Camille szomorúsága megtorlatlan maradjon.
- Tudtad, hogy revansot fogok venni - ugrott be hirtelen. - Tudtad, hogy ha eléggé bántod Camille-t, vissza fogok vágni - a szorítás a nyakamon megenyhült, és a sötétség oszlani kezdett. Már láttam, hogy egy barlangban vagyok, falhoz kötözve verbénába áztatott kötelekkel, melyek ugyan felhólyagosították bőrömet, de nem éreztem a fájdalmat. Szerencsére ezt Darren nem tudta. Láttam, hogy karba tett kézzel áll előttem, elégedettséggel az arcán.
- Tudtam én, fiú, hogy nem vagy reménytelen.
- Azóta el akartál tüntetni a képből, mióta rájöttél, hogy jelentek valamit Camille-nek. Tudtad, hogy valami csúnya dolgot fogok csinálni, amivel végül indokod lesz a megölésemre, és így Cam sem lesz olyan dühös. De azt nem gondoltad, hogy lesz merszem megölni a húgodat. Igazam van? - mosolyodtam el. Arcon vágott.
- Ne beszélj így a húgomról! Nem volt jogod elvenni tőlem! Duplán nagy élvezet lesz a megölésed. Nem csak megbosszulom a kishúgom megölését, de Camille-t is elnyerem a legvégén - mosolyodott el ördögien. Ekkor kinyögtem a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatott.
- Miért épp Camille? Miért vágyik rá minden természet feletti nagyhatalom? Mi olyan különleges benne, a beteges elméjén és a furcsa ösztönein kívül?
- Rátapintottál a lényegre, ifjú Salvatore. Mivel te már nem mondhatod el senkinek, úgy érzem, elmesélhetem - mondta, és belekezdett.
Mondandója végén már száj tátva figyeltem.
- Ez nem lehet valóság.
- De az, Mr Salvatore. És most, jó éjt - mosolygott, és elkezdte, amiért idehozott.
CAMILLE SZEMSZÖG
- Na? - hallottam Hanna hangját a földszintről, mialatt századszor is végig hallgattam a rögzítőt.
- Már milliószor hívtam, még mindig semmi! - tajtékzottam a dühtől. Most, amikor életbevágóan fontos lett volna elérnem Damont, nem tudtam. Már minden lehetőségre gondoltam, csak egy volt, ami túlságosan megrémisztett ahhoz, hogy beengedjem a fejembe. Hanna végül nem hagyott menekülési útvonalat.
- Darren rátalált. Biztos, hogy rátalált - simította végig hátamat szállás adóm. Ellöktem a kezét.
- Akkor nekem meg kell találnom Darrent. Katherine az életemre tört, és ki kell derítenem, miért - jelentettem ki. Hanna furcsán nézett rám.
- Miből gondolod, hogy Darren elengedi Damont?
- Bármit megtenne, hogy biztonságban tudjon engem. Ha ehhez Damon szabadsága kell, megteszi - mosolyodtam el, aztán felvettem a telefonom, melyet földhöz vágtam előzőleg, és kimasíroztam a házból.
Tudtam, hogy nincs sok tennivalóm. Számomra Darrent megtalálni nem volt kihívás. Ittam a véréből. Éreztem őt, ahogy ő is engem. Tudtam, ha én nem találom meg őt, akkor ő jön hozzám. Kisétáltam az erdőbe, a közepéig meg sem álltam. Ott aztán lecsuktam szemeimet, s hagytam, hogy Darren lénye betöltse az elmémet. Bevált. Nem láttam mást, csak a kék szemeit, és ösztönösen tudtam, merre kell mennem. Behunyt szemekkel, biztos léptekkel haladtam felé. Ahogy közeledtem, a nyugalom érzése erősödött bennem, mivel, ha ő a közelemben van, nem bánthat senki. Senki, csak ő.
Hirtelen megálltam. Éreztem őt, egész közel. De éreztem mást is. Vámpírvér jellegzetes, fűszeres, vad illata és a kín különleges aromája keveredett a tiszta, erdei levegőben. Ettől picit megrettentem. Ha ez az egyveleg Damontől származik, nagy baj van. Kezdtem kételkedni a tervemben.
- Camille! - hallottam meg Darren hangját közvetlenül előttem. Kinyitottam szemeimet, és vértől csatakos, fekete pulcsis mellkasával találtam szemben magam. Vér borította arccal nézett le rám. - Miért jöttél ide? - szemmel láthatóan ideges volt jelenlétem miatt. Én is azzá váltam miatta, de ezt ő nem láthatta. Kihúztam magam, kicsit lejjebb húztam fekete, V-dekoltázsú, szűk kötött pulcsimat, melyet egy fekete, szétszaggatott nadrággal és bakanccsal együtt kapkodtam magamra, hátradobtam gubancos hajamat és felnéztem rá.
- Damon itt van - jelentettem ki, mivel biztos voltam benne. Izmai, melyek eddig megfeszültek, most elernyedtek, és elmosolyodott.
- Camille
- Darren, te most ezt nem érted - ráztam meg a fejem. - Szükségem van rá. Nem érzelmi, vagy hasonló okokból, hanem önvédelemből.
- Szerény véleményem szerint erre a célra én jobban megfelelek - kacsintott rám, mialatt hátamra csúsztatta a kezét. Elléptem.
- Nem. Ha majd meg akarok öletni valakit, neked szólok. De én most indítékot keresek.
- Mire? - húzta fel szemöldökét. Sóhajtottam.
- Ó, Darren, komolyan? Hát a megölésemre! Kíváncsi vagyok, miért akar az egyetlen személy, akiben bíztam, megöletni engem csicskásokkal, és miért próbál a háttérben maradni!
- Katerina Petrova? Megölöm... - morogta, és már indult volna, ha rá nem markolok széles csuklójára. Egy pillanatra azt hittem, reflexből kitöri a nyakam, olyan hévvel fordult meg, de aztán észbe kapott, és én újra levegőt vettem.
- Nem ölöd meg. Tudni akarom az okokat, max majd utána adom át a te karmaid közé - beszéltem hozzá megnyugtató hangon. Nagyot sóhajtott, közel lépett, széles tenyereivel beterítette a lapockáimat. Lenézett rám, egyenesen a szemembe.
- Akkor miért kerestél meg? Mit kérsz tőlem? - kérdezett rá. Pillantásom nagyon mélyen az övébe fúrtam, aztán ellentmondást nem tűrő, tiszta hangon megszólaltam.
- Engedd el nekem Damont.
- Megígéred, hogy utána hagyod, hogy befejezzem, amit elkezdtem, és megöljem Katerinát? - sorolta a feltételeit. Szegény! Nem tudja, az én szavam milyen keveset ér!
- Meg - hazudtam szemrebbenés nélkül. Igazából eszem ágában sem volt visszahozni Damont, sem átadni neki Katet.
- Akkor gyere - mondta, és beleveszett a hegyoldalban megbúvó sötét alagútba. Követtem, vakon, de éreztem, hogy utunk a föld alá vezet. Legalább negyed órát sétáltunk, és biztos voltam benne, hogy rövidesen felkel a nap. Egyre lejjebb haladtunk, szinte nehéznek találtam a lépdelést, mintha az alagút teteje - mely, megjegyzem, olyan alacsony volt, hogy Darrennek le kellett hajtania a fejét - össze akarna nyomni. Aztán végre szélesedni kezdett a járat, és megláttam néhány fáklya fényét. Egy-egy ágyat pillantottam meg, egymástól nagyjából két méterre. Az egyiken sötét ágynemű volt, míg a másikon napsárga, tehát hamar rájöttem, melyik volt a már elhúnyt Anastasiáé. Ládák sorakoztak a fal mentén, meg egy nagy kartondoboz, mely tele volt könyvekkel. Rádöbbentem, hogy Darrennek ez volt a szállása. De észrevettem egy kis vájatot a falban, és idegenvezetőm arra vette az irányt. A vájat fölött festmények lógtak, és nem bírtam megállni, hogy ne nézzem meg őket. Az egyiken egy gyönyörű, hosszú, szőke hajú, mosolygó lány volt, egy meseszép franciakertben állt, hosszú, kecses alakjára símuló, napsárga pamutruhában, melynek mély dekoltázsa volt, de nem volt fűző. Hajából néhány tincs be volt fonva, és össze-vissza fel volt tűzögetve. Nagyjából 2-3 évszázaddal ezelőttre tippeltem a keletkezését. Darren szeme könnybe lábadt, ahogy a képre nézett.
- Én csináltattam neki. Anastasia úgy könyörgött egy festményért! - mosolygott fájdalmasan. Inkább másik képet kezdtem bámulni. Darrenről készült. Fekete ingben és fekete nadrágban, fekete csizmában és fekete háttérrel ábrázolták, de a háttér inkább úgy nézett ki, mintha a tenger lenne éjszaka. A szemeit még az eredetinél is kékebbre festették, és nem mosolygott. Szőke haja szanaszét állt.
- Te...
- Igen, kalóz voltam - vigyorgott. - Méghozzá elég erős - kacsintott. Aztán megakadt a szemem egy nagyon erős színekben pompázó képen. Fekete, lila, fehér és éjkék színek kavarogtak a háttérben, elől egy szőke, vörös ruhás nő alakja állt, pontosabban, táncolt. Kezeit kecsesen feltartotta, fejét oldalra billentette, csipőjét kecsesen kinyomta, egyik hosszú lábát kissé felemelte. Hosszú, mélybordó ruha volt rajta, mely combtőtől lefelé szét volt szaggatva, afelett pedig nagyon mély dekoltázsa volt és hosszú ujja. A nőnek legalább olyan hosszú szőke haja volt, mint Anastasiának, és olyan kék szemei, mint Darrennek. Bőre alabástromfehér volt, vörös ajkai gonosz mosolyra húzódtak. Meseszép volt.
- Ő ki? - kérdeztem kíváncsian.
- Az évszázadok alatt ez az egyetlen festmény maradt fennt Caterináról, a pusztítás démonáról. Az anyámról - mondta. Elámultam, olyannyira, hogy majdnem elfelejtettem, miért jöttem. Előre küldtem Darrent a vájatba. Ez az alagút nagyon rövidke volt, hamar kiértünk a másik felén, mely erősen be volt világítva.
A látványtól majdnem sírva fakadtam. Damonön csak egy alsónadrág volt, és egész teste csupa seb és vér volt. Nem tudtam, mennyi ideje lehetett ott, de rengeteg karó, és ki tudja még, milyen seb égtelenkedett a testén. Szinte mindenhol, kivéve egy ponton - a szívénél. Önkéntelenül is odafutottam, és elkezdtem kioldozni a köteleket. Láttam a hólyagokat, tudtam, hogy verbénától vannak, de, hál' Istennek azt is, hogy nem érzi. Gyorsan kioldoztam, ő pedig összecsuklott. Mellé térdeltem. Szemeit alig tudta kinyitni, de mikor meglátott, gúnyos mosolyt erőltetett az arcára.
- Most köszönjem meg? - morogta reszelős hangon.
- Nincs mit köszönnöd. A segítséged kell. De most, igyál - mondtam, és szája elé raktam a csuklómat. Felnézett rám.
- Nem. - jelentette ki. Felsóhajtottam.
- Ne játsz. Segítened kell, de így nem veszem hasznodat. Igyál már! - parancsoltam rá, mire végre szót fogadott. Hagytam, hadd igyon, aztán, mikor végzett, Darren elém nyújtotta már megsebzett csuklóját, így pótoltam a vérveszteséget, ami nem volt épp kicsi. Démoni segítőmnek le és kellett ülni.
- Bocsi. Szomjas volt - mentegetőztem. - Visszahozom - mutattam Damonre, aki épp magára húzta fekete farmerjét és cipőjét. Darren kibújt a pulcsijából, és levette az alatta lévő pólót. Damonnak dobta, aki szó nélkül felvette, és elindult kifelé. Utána futottam. Mikor végre kiértünk a friss levegőre, már felkelt a nap. Damon sebesen haladt, át a fák között, anélkül, hogy egy szót szólt volna. Hátra sem nézett. Végül megelégeltem szótlanságát, és megálltam. Tudtam, hogy vissza fog fordulni. Leültem a harmatos fűbe, és figyeltem, ahogy komótosan visszasétál hozzám. Vére már átáztatta a Darrentől kölcsönzött pólót, de úgy tűnt, ő maga már jól van. Rám sem nézett, úgy ült le, tőlem nagyjából egy méter távolságra.
[zene2]
- Ez most így lesz? - kérdeztem, tekintetemet sötét, vértől csatakos hajára szegeztem.
- Mit vársz, Camille? Színtisztán kijelentetted, hogy nem akarsz tőlem semmit. Többször is. El ne várd, hogy jópofizzak veled - jelentette ki. Legszívesebben felpofoztam volna. Hogy gondolhatja, hogy nem akarok semmit? Ennyire elhitte volna, amit mondtam? Hisz csak azért mondtam, hogy nem szeretem, mert Darren ott volt! És mert rettegek tőle, hogy mi lenne azután, hogy közlöm vele mit érzek, de ez mellékes.
- Damon, én... - ekkor egész közel jött hozzám, elém térdelt, és arcomat közel húzta a sajátjához, ezzel engem is térdelő helyzetbe hozva. Megremegtem közelségétől, mint mindig.
- Mondd már ki, Cammie! Mit árthat az neked?
- Nekem semmit, Damon! De te is tudod, hogy Darren nem vadászna rád, ha nem tudná, hogy mennyire kötődök hozzád! Meg persze, ha nem ölted volna meg a húgát, de az már csak a hab a tortán... - morogtam. Megrázta a fejét.
- Camille, Darren mindenképp megölt volna engem! Annak idején meg akarta szerezni magának Katherine-t, pont akkor, amikor én és az öcsém elcsábítottuk. De rám jobban neheztel, mivel Stef most Elenával van, én viszont még mindig egyedül. Úgy érzi, vissza tudnám szerezni Katherinet - mondta szemforgatva. Elcsodálkoztam.
- Tehát, nem is én vagyok az oka annak, hogy vadászik rád? - húztam fel szemöldökömet.
- Persze, hogy nem. Bár, te a felét se tudod a sztorinak, és Darren kitépi a szívem, ha elmondom... Igaz, már úgyis mindegy - mosolyodott el. Kíváncsivá tett.
- Mondd már el! - parancsoltam rá, mire ő leült a fűbe, és megköszörülte a torkát.
- Figyelj jól, mert elég hosszú és furcsa. És először én sem hittem el. Tehát. Tudod, hogy Darren féldémon. És ő a legerősebb dolog a földön. Viszont ez megváltozott, tizenhat évvel ezelőtt. Az anyja, Caterina nem az egyetlen démon, aki olykor-olykor ellátogat ebbe a világba. Van még rajta kívül kettő: Raina, a hazugság démona és Trisha, a csábításé. Raina negyvenegy évvel ezelőtt csábult el, egy középkorú jogásszal volt egy légyottja. Ebből lett Andrew Campbell, az apád. Ergo te már alapból negyedrészben démon lettél volna, ha attól a nőtől születsz, akiről azt gondolod, az anyukád. Azonban, mit ad Isten, apucid megidézte Trishát, és lefeküdtek. Gondolom, nem nehéz kitalálni, ki az anyukád - fejezte be mondandóját. Én hatalmas szemekkel bámultam rá.
- Azt akarod mondani, hogy háromnegyed részben démon vagyok? - hüledeztem.
- Igen. És, mivel belőled csak egyetlen egy van, nem mint Darrenből, hisz Katherine is félvér, ezért Darrennek fogalma sincs, mire lehetsz képes. Te vagy a legveszélyesebb dolog a világon, ezért Darren a maga oldalán akar tudni. Ez van, Camille. Erősebb vagy, mint bármi, ezért Klaus és Darren, a két természet feletti nagyhatalom még véletlenül sem akarja, hogy velem, egy ilyen alantas lénnyel légy.
2011. október 24., hétfő
!!! THE RETURN !!!
Jelentem minden tisztelettel, visszatértem!
Nagyon sok bocsánatkéréssel tartozom az eltűnésemért. Egyszerűen semmi időm. De próbálkozom kihozni a legtöbbet abból, amim van, tehát visszatérek!
Kezdeném azzal, hogy a hét vége felé csinálok új design-t a blognak, és hozok egy előzetest a 14. részből, ami amúgy már készülőben van és tudom is, mi lesz benne.
Tehát, legkésőbb vasárnapig mindenképp megújítom kicsit a blogot, és jön az előzetes is!
Addig is, itt egy gyönyörű szám, amit írás közben hallgatok:
xOxO:
Kat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)