Meglepetéés!
Meghoztam a fejezetet, végre! :) Kicsit sok a szemszög-váltás, ezért tényleg bocsi, de innentől már minden kis mozzanat fontos, és mindenki :)
Remélem, tetszeni fog! A zenék fokozottan ajánlottak! ;)
13. fejezet - See, how I leave with every piece of you!
Camille szemszög
- Tisztában vagy vele, mit tettél? - kiáltottam rá, bár szavai lyukat ütöttek szívem vastag falán. Szerelem? Hát ez lenne? Damon Salvatore szerelmes belém, Camille Campbell-be, az arrogáns, önző libába? Vajon én is szerelmes vagyok belé? Nem tudhattam. Sosem éreztem szerelmet, senki iránt. Most viszont Anastasia élettelen szemei visszarángattak a valóságba.
- Nem kellett volna látnod ezt - mondta Damon jeges hangon, mialatt letisztította kabátját. Gúnyosan nevettem fel, de aztán elszállt határozottságom. Komolyan néztem kék szemeibe, mialatt közelebb léptem hozzá.
- Inkább hallanom nem kellett volna, ugye? - suttogtam, mialatt figyeltem arcának rezdüléseit. Szemeiben egy pillanatra nem a megszokott hidegséget és gúnyt láttam. Mindent láttam, amit eddig nem. Őszinte, szenvedélyes vágyat, kétségbeesést, szomorúságot, féltést, aggódást... Mindezt irántam. Sőt, talán a szerelmet is láttam, de, ha láttam volna, akkor sem ismertem volna fel.
- Egyáltalán nem kellett volna hallanod - tette kezeit a vállamra, s végigsimított karomon. - De ez nem titok - mosolyodott el szórakozottan. - Előtted nem. Te tudhatsz róla, neked tudnod kell róla, mit érzek irántad! El kellett volna mondanom neked, mikor nálam veszekedtünk. Szeretlek, Camille. Szeretlek, és kár tagadnom előtted... - lehelte, hangja meg-megremegett. Szájára tettem a mutatóujjamat.
- Mondjam, hogy én is szeretlek? - kérdeztem csendesen. Elvette a kezemet az ajkairól, s ujjainkat összekulcsolta.
- Mondd, ha mondani akarod. Ha ezt érzed, mondd. Nekem már most jobb, hogy kimondtam. Még ha soha, de soha nem leszel az enyém, akkor is nyugtat a tudat, hogy tudod, mit érzek - suttogta. Nagy levegőt vettem.
- Damon, én nem tudom, mit érzek - vallottam be neki. - Sosem voltam szerelmes. Mindig mindenkit a saját céljaimra akartam használni, csak a tervem részei voltak. Nem tudom, milyen az, ha valakibe szerelmes vagy, nem tudom, mit kell éreznem. Nem tudom, mi ez az érzés a szemedben, amit látok. Szerelem? Akár az is lehet. De még sosem találkoztam vele ezelőtt. Te vagy az első, aki ilyet mond nekem, és akinek képes vagyok hinni. De én nem tudom kimondani, ha nem is tudom, mi az! - nyögtem, a sírás kerülgetett.
- Hadd mutassak valamit - mondta, s elsötétültek a szemei. Magához húzott, és nagyon lágyan megcsókolt. Ezt nem a vágy fűtötte. Ez olyan igazi, érzelemdús, szerelmes csók volt. És teljesen magával ragadott. Mikor vége lett, arcunk nem távolodott el. Kétségbeesetten néztem fel rá. Mi ez?
- Érezted? Érezted, hogy nem akarod, hogy vége legyen, hogy örökké így akarsz maradni, velem? - kérdezte, miközben kisimított az arcomból egy hajtincset. Bólintottam. - Akkor már tudod, mi is a szerelem.
- De nem tudom kimondani.
- Tudom.
- De mi lesz így velünk?
- Várni fogok. Várok, amíg ki nem tudod mondani. Így már ki fogom tudni várni - mondta, majd elgondolkozott, s újra megcsókolt, hosszan, ráérősen. Mikor elváltunk, elmosolyodott. - Nem, most fogom kibírni - kacsintott, és átkarolt. - Bemenjünk?
- Hajrá - mosolyogtam, s hátára tettem a kezem.
Gondolataim kb. tíz másodpercig voltak boldogok, és szabadok. Aztán újra ráereszkedett agyamra a sötét köd, s a tény, hogy Damon ismét megtagadta életbevágóan fontos kérésemet...
Damon szemszög
Nem tudom, hogy voltam képes kimondani azokat a szavakat. Egyszerűen az, hogy bántották őt, megbocsáthatatlan bűnnek tűnt a szememben. Az pedig, hogy hallotta a szavakat, melyekkel róla beszéltem, visszafordíthatatlanul elindított valamit kettőnk között, ami megrekedt valahol a kezdeteknél. Most viszont hatalmasat löktem előre ezen a szekéren, de kétségeim voltak afelől, hogy Cam tudja-e tartani a tempót. Arcán már nem láttam boldogságnak még csak szikráját sem, mikor beléptünk a Grillbe. A pulthoz terelgettem, ahol whiskyt kértem neki és magamnak is. Láttam az öcsémet ülni a pult másik végében. Camille-t nézte, szinte megbabonázva. Ez a kiscsaj őt is totálisan az ujjai köré csavarta. Camille olyan volt, mint egy veszedelmes, halálos vírus, melynek tüneteit csak akkor veszed észre, mikor már késő. Nem tudsz kiszabadulni Cam bűvköréből, akármennyire is próbálkozol!
- Beszélnem kell Stefannal - jelentette ki, s tudtam, vége. Akármi is kezdődött el a vallomásommal, most véget ér. Ha odaengedem Stefanhoz, akkor az totál elbűvöli majd Cammie-t. Viszont azt nem mondhatom a lánynak, hogy ne menjen oda, mert akkor egy őrült, féltékeny baromnak fog tartani, a képembe röhög és elsétál. És ezt is érdemelném.
De ahelyett, hogy foggal-körömmel kaptam volna utána, hogy ne menjen oda, csak bólintottam, és a whiskymet bámultam. A szemem sarkából figyeltem. Láttam, hogy kézen fogja Stefant, és kivonulnak azon az ajtón, amelyiken bejöttünk. Persze, hogy utánuk mentem, és persze, hogy nem kellett volna. Épp azt láttam, mikor Stefan megcsókolja Camille-t. Aki visszacsókol. Puff neki.
Épp ekkor, hallottam, hogy a hátam mögött cipő sarkak kopognak. Megfordultam. A kis, édes középiskolás, valami Kate állt a hátam mögött. Elég részeg volt, és elég jól is nézett ki. Szőke, tépett divat haja volt, arcán sok smink, zöld miniruhája alig ért a feneke alá. Vérszomjassá váltam, nem vártam, felkaptam és elhúztam vele a karjaimban. Reggelre visszahozom. Vagy nem...
Camille szemszög
Fájt megcsókolnom Stefant. Nem is akartam, és tudom, hogy ezt ő is tudta. Abban a másodpercben abbahagyta a csókot, mikor meghallottuk a cipősarkak kopogását. Mikor hátranéztem, Damont láttam, hogy sötét tekintettel, kieresztett szemfogakkal kapja fel az egyik iskolatársamat. Tudtam, hogy ha kijövök Stefannal, ki fog jönni utánunk és végignézi a csókot. Tudtam, ezzel talán megbántom annyira, hogy hagy egyedül meghalni és nem csinál több hülyeséget miattam. Közöltem tervemet Stefannal is, tehát nagyon jól tudta, hogy nálam ő csak ennyire játszik szerepet. Azt azonban egyikünk sem sejtette, hogy más is kijött utánunk.
- Te utolsó ribanc! - üvöltötte Elena, ahogy felénk masírozott. - Hogy vetted a bátorságot, hogy hozzáérj más barátjához? - lökött meg, szemeibe könnyek gyűltek. Végre, igazi Petrovaként tüzesen és vadul reagált valamire. Erre vártam, mióta találkoztam vele.
- Elena, nekem semmi közöm Stefanhöz - mondtam, mialatt éreztem, hogy gombóc fojtogatja a torkomat. Az örömem az Elenán való győzedelmeskedés felett elpárolgott, mikor Damonre gondoltam. Elena gúnyos mosollyal nézett rám.
- Persze, mert neked csak Damon kell. Olyan erővel tagadod, hogy szerelmes vagy belé, hogy inkább ellököd, mintsemhogy megadd magad neki! - köpte a szemembe a szavakat, melyek igazságtartalma kissé hiányos volt. Ezen feldühödtem.
- Fogalmad sincs, mit miért teszek! Azzal, hogy bántottam, csak életben tartom! Ha még nem késő... - suttogtam magam elé, mikor rájöttem, hogy Darren biztos észrevette már Anastasia hiányát.
- Életben tartod? Ezzel fogod kinyírni, te idióta! - kiabált rám, aztán lehalkította hangját. - És ha még egyszer hozzáérsz Stefanhöz, esküszöm az Istenre, megöllek - morogta, aztán hátat fordított nekem, és Stefant kezdte szidni. Jobbnak láttam lelépni.
E/3
Nick hazafelé sétált, Racquel mellett. A lánnyal jól betéptek, aztán egy fergetegeset szexeltek a régi temetőben. Megígérte neki, hogy nála alhat, és tartotta a szavát. Közben Camille Campbell járt az agyában. A csaj habozás nélkül lekapta őt egy kis kokóért! Ráadásul nem is akár hogy... Kíváncsi volt, mi mindenre lehet még képes, más helyzetekben... Nagy álma volt már egy ideje, hogy ágyba viszi Camillet, de nem úgy tűnt, hogy a lány egy kicsit is érdeklődik iránta. Pedig ő mit meg nem tett volna egyetlen éjszakáért! Camille vad volt, és új, és kiszámíthatatlan, és gátlástalan, és aljas... Egy szóval, tökéletes.
Ekkor azonban az egyik sikátoron áthaladva furcsa neszre lett figyelmes. Megtorpant, Racquel pedig követte a példáját. Hirtelen egy meseszép nő lépett ki az árnyékból. Szakasztott úgy nézett ki, mint Elena Gilbert. De valahogy ez a szépség más volt. Elena csak egy jó csaj volt a suliból, ez egy sötét, meseszép nő. Sötét loknik terítették be bőrkabátos, karcsú hátát, kezeit szexi csípőjére tette, egyik hosszú lábát kicsit oldalra kitette. Koromfeketében volt, Elenát sosem látta még sötét ruhákban.
- Ki vagy? - kérdezte ekkor Racquel ellenszenvesen. Ó, Nick utálta ezt a lányt. Arrogáns kis senki volt. Úgy tűnt, az idegen sem szívleli a stílusát.
- Pszt - sziszegte, aztán nagy levegőt vett. Ajkait kismacskás, gonosz mosolyra húzta. - Ti ketten - lehelte, hangja, mint egy angyalé.
Aztán máris Racquel előtt állt. Belemeredt annak vöröslő szemeibe, s halkan beszélni kezdett hozzá.
- Te, Racquel, szép csendesen elvégzed, amire utasítalak téged. Nem kötekedsz, nem ellenkezel, nem leszel arrogáns, és főként: senkinek egy szót sem szólsz rólam! - utasította, Racquel pedig némán bólintott. Nick ezt furcsállta. Ez a csaj sosem adta még meg magát. De nem volt ideje gondolkozni, a gyönyörűség előtte termett. Ahogy szemei megtalálták az övét, egyből elgyengült. Agya áthatolhatóvá, súlytalanná vált, csak a nőre tudott figyelni, itta minden halk szavát, nem ellenkezett.
- Te, szépfiú... Rád ugyanaz vonatkozik, mint csúnyácska barátnődre. Nem beszélsz rólam. Nem vitatkozol. Teszed, amit mondok. Akármennyire nem szeretnéd, megteszed - jelentette ki, Nick pedig bólintott. Mikor a nő elfordult tőle, fellélegzett, és végre meg tudott szólalni.
- Hogy hívnak?
A nő megfordult. Elvigyorodott. Hirtelen Nick azt vette észre, hogy már nem áll a földön. Magasan voltak, gyorsan haladtak, ennyit tudott kivenni. Aztán egy elhagyatott lakásban találta magát, Racquellel és az idegennel. Az épp ráfordította az ajtóra belülről a kulcsot. Aztán gonosz mosollyal ránézett.
- A nevem Katherine.
Darren szemszöge
Harmadszor hívtam a húgomat. Már akkor tudtam, hogy valami baj történt. Valami sokkal rosszabb, mint az, hogy lemészárolta a fél várost, vagy meglépett előlem. Nem éreztem a lüktetését. Alap problémám az volt, hogy tudtam, a Salvatore-testvéreknek van fegyvere ellenünk. Bár a józan ész azt súgta az egyik fülembe, hogy annyira nem buták, hogy valamelyikünknél elhasználják, hisz akkor Niklaus ellen nem lesz fegyverük. Viszont mindkét testvér szerelmes volt Camille-be, akinek az egyik barátját nemrég öltük meg. És nemcsak Camille, hanem a hevesebb, idősebb testvér, Damon is végignézte. Látta, hogy bántottuk ez által Camille-t is. Előbb is gondolhattam volna rá, hogy ilyen körülmények között ne veszítsem szem elől Anastasiát.
De most meg kellett találnom.
Kerestem jellegzetes jelét, elmémmel körbepásztáztam az egész várost, de sehol nem éreztem. Pedig ő önállóan nem hagyná el a helyet, főleg, ha ilyen fontos okból vagyunk itt. Ekkor elkezdett eluralkodni rajtam a félelem. Az erdő mélyén pedig rájöttem, nem hiába féltem. Ott feküdt már bomlásnak indult kis teste. A karó szakszerűen bele volt égetve a húsába, hogy ne tudjam kiszedni. Könnyek gördültek végig arcomon, rég nem látott, sós cseppek. Aprócska húgom hullája mellé rogytam össze, piciny testét karjaimba vettem, és úgy sírtam. Olyan fájdalmat éreztem, amilyet majdnem két és fél évezred óta nem. Ő azóta velem volt. Mindig. Pár évre olykor-olykor különváltunk, de életünk 99,9%-át együtt töltöttük. Mi lesz velem ezután? Hogy éljek én tovább úgy, hogy ő nincs? Az egyetlen teremtmény a földön, akit szerettem. De őt olyan tiszta szeretettel, amilyet más nem mondhat el magáról, hiába a démonvérem, vadul imádtam őt, csodáltam. Az ici-pici boszi hugicám, aprócska, aljas kis szívecském, az édes, őrült kis Ana. Hogy tudok én így tovább létezni?
Visszaemlékeztem, mikor először láttam őt, mikor még csak egy csecsemő volt. Apró szőkeség, végtelenül aranyos mosollyal. És végignéztem, ahogy felnőtt. És mikor végül elhagytuk apánkat, hogy a magunk útját járjuk. Külön indultunk el, de mégis visszakeveredtünk egymás mellé, s azóta elválaszthatatlanok voltunk. Hogy fogok én élni nélküle?
Elkeseredettségemet lassan düh váltotta fel. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy Damon Salvatore a gyilkosa. Tudtam, hogy meg kell lakolnia, de sajnos azt is, hogy csupán két gyenge pontja van: Elena Petrova és Camille. Elena értékes, ő Hasonmás, őt nem ölhettem meg. Camille nekem fontos, neki sem árthattam. Tehát, nem maradt más választásom. Damonnek magának kell bűnhődnie.
Elindultam, hogy felkutassam. Kerestem Cammie jeleit, hátha úgy ráakadok Damonre. Nem is tévedtem. Egy elhagyatott sikátorban, melyet átjárt Katerina Petrova illata, rájuk találtam. Lekuporodtam az árnyékban, és kihallgattam őket.
Camille valahova nagyon sietett, nem tudhatta, hogy Damon a nyomában van. De meghallotta a neszt, és megállt. Nagyon kifinomult érzékei voltak. Hátra sem fordult, mikor megszólalt.
- Damon, gyere elő - sóhajtott, aztán a hozzám közeli falnak dőlt. Tudtam, hogy érzi a jelenlétem, és éreztem, hogy aggódik. Helyes.
- Camille, hagyjuk a rizsát. Akarsz, vagy nem? - tette fel a kérdést Damon. Ezután hosszas csend állt be. Figyeltem, hogy a vámpír közelebb lép Camhez, és komor tekintettel néz rá. A lány ide-oda járatta arany tekintetét, arcán semmilyen érzelem nem látszott.
- Damon, erre nem válaszolhatok. Az mindkettőnknek ártana - nyögte ki nagy nehezen. Szegény, kicsi lány! Azt hiszi, miatta fog baja esni Damonnek! Ó, ha tudná, hogy ez a testvér mindenképp rajta volt a listámon...! És ha tudná, hogy bármit tesz, Damon Salvatore akkor is fülig szerelmes lesz belé, s mindig védeni fogja, akármit mond is!
- Nem érdekel. Már elmondtam! Ha te meghalsz, én is megyek. Nem számít semmi más, hát nem érted? - lépett egész közel a lányhoz a vámpír, s a vállaira tette kezeit. Figyeltem, ahogy Camille összerázkódik, s pici kezeit Damonéra csúsztatja.
- Nem akarlak elveszíteni... - motyogta.
- Én sem téged. De ehhez segítened kell. Ha elzárkózol, esélyt sem adsz, hogy veled legyek. Nem is gondoltál arra, hogy könnyebb úgy átélni a dolgokat, hogy valaki szeret téged, s te is szereted őt? - kérdezte Damon, mire a lány remegni kezdett. Szinte magam is éreztem, hogy valami kattan az agyában. Láttam arcának változásait, hogy ölti fel a jeges, gúnyos maszkot, s löki el a férfi kezeit.
- Csakhogy én nem szeretlek téged - jelentette ki, majd megfordult, és elmasírozott. Damon megkövülten meredt utána, aztán beleveszett az éjszakába.
Most jött el az én időm.
Kicsi Camille, nem lesz több gondod Damon Salvatoréra!
Kezdődhet a vadászat!
Camille szemszög
Szinte rohantam hazáig. Hanna a TV előtt ült, és nem is figyelt. Gyorsan megettem két szendvicset, és leöblítettem némi vízzel, aztán kivettem egy üveg whiskyt a szekrényből és felrohantam. Sietve mosakodtam meg, hogy aztán pólóba és sortba bújjak, és bemásszak az ágyba a whiskymmel. Remegve nyeltem minden egyes kortyot, és engedtem testemnek és lelkemnek, hogy feladja a harcot. Zokogva, reszketve kuporodtam össze egész picire. Engedtem, hogy egész belsőm üvöltsön, amiért ezt tettem. Már rég tudtam, mit érzek. Hogy hazudhattam hát így Damon szemébe? Hogy bánthattam ennyit egyetlen este alatt? Óvott, védett engem, bosszút állt értem, én pedig újra és újra a padlóra küldtem. Nem hiszem, hogy elbánhattam volna vele ennél jobban is. Legszívesebben kitéptem volna kettőnket ebből a világból, s egy olyanba raktam volna lényünket, ahol nem félek kimutatni, mit érzek és gondolok, ahol nem árt nekünk semmi, ahol csak mi létezünk. Akkor, igazán, csak akkor létezhetnénk.
Gondolatmenetem véget ért, mikor megpillantottam egy árnyat mozdulni a sarokban.
- Katherine? - kérdeztem bele a sötétbe. Halk kuncogás volt a válasz. Határozottan nem Katherine rejtőzött a szobámban. Ez pedig jót nem jelenthetett. Felültem, és hagytam, hogy szemem hozzászokjon a vaksötéthez.
- Ki a fasz vagy? - morogtam. Újabb kuncogás. Most már felkeltem, és elkaptam a hang forrását. Meglepődve vontam fel a szemöldököm. - Racquel? Mi a frászt csinálsz te itt? - löktem az ablak közelébe, ahol a holdfény adott annyi világosságot, amennyire szükségem volt. A csaj szemei huncutul villogtak.
- Feladatot teljesítek - kacarászott csendesen.
- Meghibbantál? - kérdeztem tőle, mialatt végigmértem. Férfi tréning nadrág és melltartó volt rajta, más nem. Mint egy elmebetegen.
- Erre kértek - vihorászott tovább, aztán a melltartójában kezdett kotorászni, és előhúzott belőle valamit. Valami pici, ovális tárgyat. Amint tett a csuklójával egy mozdulatot, penge ugrott ki a kis műanyag darabból. Zsebkés. Szuper.
- Ki küldött ide, Racquel? - tudakoltam tőle, mire felnevetett.
- Akiről nem is gondolnád! De, ha csendben maradnál végre, dolgom van! - hörögte, aztán nekem ugrott. Annyi előnyöm volt vele szemben, hogy én képben voltam, míg ő csak vadul hadonászott. Lefogtam kezeit, és és kifeszegettem bal markából a bicskát. A torkához tartottam.
- Ki kért meg erre? - szegeztem neki a kérdést, mire huncutul elmosolyodott, szemeiben őrült fény csillant.
- Légy ügyes, és derítsd ki! - kacsintott, aztán, se szó, se beszéd, belehajolt a pengébe.
Legördültem testéről, mielőtt még a vére teljesen eláztatott volna. Nagyokat lélegeztem, de rájöttem, hogy nem szükséges. Hihetetlen hogy már egy gyilkosság sem zaklathat fel!
- Hanna! - kiabáltam, s nénikém egyből mellettem termett.
- Mi a szösz? - nézett körül, aztán Racquel torkán megakadt tekintete. - Megharagszol, ha...? - mutatott a véres tetemre. Legyintettem.
- Jó étvágyat. Csak tüntesd el, légyszi - kértem, aztán elkezdtem átkutatni a házat. Végül találtam is egy kulcsot, mely a harc közben eshetett ki a csaj nadrágzsebéből. A kulcson egy kis címke, melyen csak két betű és egy szám állt: WH3, de én így is rájöttem, mit nyit. Wind Head Street 3.
Katherine.
