Prológus.

  Én igazából sosem akartam ezt. Eszem ágában sem volt tizenhét évesen a halálba futni, eldobva magamtól mindent, amim van, és amim még lehetne.
 Elárulva, elhagyatva, gyűlölve meghalni... A legrosszabb, ami csak történhet valakivel. Az egyetlen teremtmény, akit valaha tisztán és igazán szerettem... Nos, ő gyűlöl jelenleg a legjobban a Föld kerekén. Az egyetlen teremtmény, akiben valaha teljesen megbíztam, épp most készül ezüst tálcán átnyújtani annak a férfinak, akiről egész eddig hittem, hogy élve akar engem. Végül is, élve akar, csak sosem lehetek már szabad...
  Még csak azt sem mondhatom, hogy nem ilyennek születtem, mert de. Pontosan ez volt nekem megírva, és még ha foggal-körömmel küzdöttem volna ellene, akkor sem változtathattam volna meg. Régóta először, most legördült egy könnycsepp az arcomon. Miért nem tudott a sors valami más narkóst kiszemelni magának? Engem a kokain is eléggé tönkretett. Sok hűhó a semmiért... Én nem érdemlek ilyen érdekes véget.
  Az acélszorítás nem gyengült a csuklómon, és már a lakás ajtaja előtt voltunk, melyet őszintén, minden erőmmel el akartam kerülni. Még utoljára megengedtem magamnak, hogy elmerüljek a gyönyörű, tiszta, jégkék szemek meseszép emlékében, a forró ölelések gondolatában, és annak a tudatnak az emlékképében, hogy valakivel tökéletesen őszinte lehetek. Csak még egy perc, a meseszép boldogság apró szikráiból, melyekből olyan kevés jutott nekem... Csak egy utolsó, örömtől ködös pillanat... Csak két szó az ajkaimon, melyeket, ha korábban kimondok, most boldogan masíroznék a végzetem felé...
   Aztán kinyílik az ajtó...