14. fejezet

Végre!
Rengeteg szenvedés és éjszakázás után, végre elérte végső formáját a rész! Ezután már csak két rész van vissza a Part I-ből, tehát elég sok dologra fény derül. Remélem, tetszeni fog, és milliárd bocsánat a rengeteg késésért, ígérem, mostantól jobban igyekszem! :$

xOxO:
Kat.

14. fejezet - Bízni abban, kit nem értünk

[zene1]

DAMON SZEMSZÖG
  Az ég világon semmit nem láttam. Az utolsó emlékem az volt, hogy kitéptem beton talapzatából a kilátót, ahonnan végignéztük Tyler Lockwood halálát. Eme esemény kapcsán eszembe jutott Camille... és akármennyire is üvöltött velem emlékeim hangja, nem tudtam elhinni, hogy komolyan mondta, amit mondott. Egyik mondata ütötte a másikat, és éreztem, hogy ezt ő is tudja. Fél. Nagyon-nagyon fél. Nem kimondottan Darrentől vagy Klaustól... valószínűleg tőlem.
  Ám ekkor újra elkezdett zavarni a veszélyes sötétség, s emlékeim hiányossága. A sötét a vámpír búvóhelye, nem pedig az ellensége, sokkal inkább szövetséges. Ez a sötét azonban őrülten ellenem volt. Körülzárt, és nem láttam rajta át. Szinte... démoni volt. És ebben a pillanatban rájöttem, ki manipulálja az elmémet.

- Darren - mondtam ki az első szót, mely ajkaimra tolult. Haragos, keserű nevetést hallottam a hátam mögül.
- Micsoda erős fiú vagy te, Salvatore! Áttörtél az igézetemen. Hogy jöttél rá, hogy én vagyok? - hallottam az őszinte kíváncsiságot a hangjában.
- Az a hihetetlen fájdalom csak úgy vibrál a levegőben. Milyen érzés? Hogy elvették tőled azt, akit a legjobban szeretsz? - rossz ötlet volt ezt kimondani, így utólag már tudom. Valami a torkomnak feszült, de még mindig nem láttam semmit.
- Hogy merted? Hogy mertél hozzáérni Anastasiához? - hörögte Darren dühödten.
- És te? - igyekeztem tartani a nyugalmat a hangomban. - Hogy mertél hozzáérni a farkashoz? Hát nem úgy volt, hogy Camille oldalán állsz? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mert tudtam, ő lát engem.
- Te tudod a legjobban, hogy Camille-nek nem volt igazán fontos a farkas. Csak egy pajzs volt, akit maga elé tarthatott. Te és én, mi igazán látjuk Miss Campbell szívét-lelkét, így ne merj kérdőre vonni engem! Anastasia azonban a húgom volt. Nem tartom fairnek a játékot - morogta a fülembe. Sajnos igazat kellett adnom neki. De abban a percben nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy Camille szomorúsága megtorlatlan maradjon.
- Tudtad, hogy revansot fogok venni - ugrott be hirtelen. - Tudtad, hogy ha eléggé bántod Camille-t, vissza fogok vágni - a szorítás a nyakamon megenyhült, és a sötétség oszlani kezdett. Már láttam, hogy egy barlangban vagyok, falhoz kötözve verbénába áztatott kötelekkel, melyek ugyan felhólyagosították bőrömet, de nem éreztem a fájdalmat. Szerencsére ezt Darren nem tudta. Láttam, hogy karba tett kézzel áll előttem, elégedettséggel az arcán.
- Tudtam én, fiú, hogy nem vagy reménytelen.
- Azóta el akartál tüntetni a képből, mióta rájöttél, hogy jelentek valamit Camille-nek. Tudtad, hogy valami csúnya dolgot fogok csinálni, amivel végül indokod lesz a megölésemre, és így Cam sem lesz olyan dühös. De azt nem gondoltad, hogy lesz merszem megölni a húgodat. Igazam van? - mosolyodtam el. Arcon vágott.
- Ne beszélj így a húgomról! Nem volt jogod elvenni tőlem! Duplán nagy élvezet lesz a megölésed. Nem csak megbosszulom a kishúgom megölését, de Camille-t is elnyerem a legvégén - mosolyodott el ördögien. Ekkor kinyögtem a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatott.
- Miért épp Camille? Miért vágyik rá minden természet feletti nagyhatalom? Mi olyan különleges benne, a beteges elméjén és a furcsa ösztönein kívül?
- Rátapintottál a lényegre, ifjú Salvatore. Mivel te már nem mondhatod el senkinek, úgy érzem, elmesélhetem - mondta, és belekezdett.
Mondandója végén már száj tátva figyeltem.
- Ez nem lehet valóság.
- De az, Mr Salvatore. És most, jó éjt - mosolygott, és elkezdte, amiért idehozott.

CAMILLE SZEMSZÖG
- Na? - hallottam Hanna hangját a földszintről, mialatt századszor is végig hallgattam a rögzítőt.
- Már milliószor hívtam, még mindig semmi! - tajtékzottam a dühtől. Most, amikor életbevágóan fontos lett volna elérnem Damont, nem tudtam. Már minden lehetőségre gondoltam, csak egy volt, ami túlságosan megrémisztett ahhoz, hogy beengedjem a fejembe. Hanna végül nem hagyott menekülési útvonalat.
- Darren rátalált. Biztos, hogy rátalált - simította végig hátamat szállás adóm. Ellöktem a kezét.
- Akkor nekem meg kell találnom Darrent. Katherine az életemre tört, és ki kell derítenem, miért - jelentettem ki. Hanna furcsán nézett rám.
- Miből gondolod, hogy Darren elengedi Damont?
- Bármit megtenne, hogy biztonságban tudjon engem. Ha ehhez Damon szabadsága kell, megteszi - mosolyodtam el, aztán felvettem a telefonom, melyet földhöz vágtam előzőleg, és kimasíroztam a házból.
Tudtam, hogy nincs sok tennivalóm. Számomra Darrent megtalálni nem volt kihívás. Ittam a véréből. Éreztem őt, ahogy ő is engem. Tudtam, ha én nem találom meg őt, akkor ő jön hozzám. Kisétáltam az erdőbe, a közepéig meg sem álltam. Ott aztán lecsuktam szemeimet, s hagytam, hogy Darren lénye betöltse az elmémet. Bevált. Nem láttam mást, csak a kék szemeit, és ösztönösen tudtam, merre kell mennem. Behunyt szemekkel, biztos léptekkel haladtam felé. Ahogy közeledtem, a nyugalom érzése erősödött bennem, mivel, ha ő a közelemben van, nem bánthat senki. Senki, csak ő.
Hirtelen megálltam. Éreztem őt, egész közel. De éreztem mást is. Vámpírvér jellegzetes, fűszeres, vad illata és a kín különleges aromája keveredett a tiszta, erdei levegőben.  Ettől picit megrettentem. Ha ez az egyveleg Damontől származik, nagy baj van. Kezdtem kételkedni a tervemben.
- Camille! - hallottam meg Darren hangját közvetlenül előttem. Kinyitottam szemeimet, és vértől csatakos, fekete pulcsis mellkasával találtam szemben magam. Vér borította arccal nézett le rám. - Miért jöttél ide? - szemmel láthatóan ideges volt jelenlétem miatt. Én is azzá váltam miatta, de ezt ő nem láthatta. Kihúztam magam, kicsit lejjebb húztam fekete, V-dekoltázsú, szűk kötött pulcsimat, melyet egy fekete, szétszaggatott nadrággal és bakanccsal együtt kapkodtam magamra, hátradobtam gubancos hajamat és felnéztem rá.
- Damon itt van - jelentettem ki, mivel biztos voltam benne. Izmai, melyek eddig megfeszültek, most elernyedtek, és elmosolyodott.
- Camille
- Darren, te most ezt nem érted - ráztam meg a fejem. - Szükségem van rá. Nem érzelmi, vagy hasonló okokból, hanem önvédelemből.
- Szerény véleményem szerint erre a célra én jobban megfelelek - kacsintott rám, mialatt hátamra csúsztatta a kezét. Elléptem.
- Nem. Ha majd meg akarok öletni valakit, neked szólok. De én most indítékot keresek.
- Mire? - húzta fel szemöldökét. Sóhajtottam.
- Ó, Darren, komolyan? Hát a megölésemre! Kíváncsi vagyok, miért akar az egyetlen személy, akiben bíztam, megöletni engem csicskásokkal, és miért próbál a háttérben maradni!
- Katerina Petrova? Megölöm... - morogta, és már indult volna, ha rá nem markolok széles csuklójára. Egy pillanatra azt hittem, reflexből kitöri a nyakam, olyan hévvel fordult meg, de aztán észbe kapott, és én újra levegőt vettem.
- Nem ölöd meg. Tudni akarom az okokat, max majd utána adom át a te karmaid közé - beszéltem hozzá megnyugtató hangon. Nagyot sóhajtott, közel lépett, széles tenyereivel beterítette a lapockáimat. Lenézett rám, egyenesen a szemembe.
- Akkor miért kerestél meg? Mit kérsz tőlem? - kérdezett rá. Pillantásom nagyon mélyen az övébe fúrtam, aztán ellentmondást nem tűrő, tiszta hangon megszólaltam.
- Engedd el nekem Damont.
- Megígéred, hogy utána hagyod, hogy befejezzem, amit elkezdtem, és megöljem Katerinát? - sorolta a feltételeit. Szegény! Nem tudja, az én szavam milyen keveset ér!
- Meg - hazudtam szemrebbenés nélkül. Igazából eszem ágában sem volt visszahozni Damont, sem átadni neki Katet.
- Akkor gyere - mondta, és beleveszett a hegyoldalban megbúvó sötét alagútba. Követtem, vakon, de éreztem, hogy utunk a föld alá vezet. Legalább negyed órát sétáltunk, és biztos voltam benne, hogy rövidesen felkel a nap. Egyre lejjebb haladtunk, szinte nehéznek találtam a lépdelést, mintha az alagút teteje - mely, megjegyzem, olyan alacsony volt, hogy Darrennek le kellett hajtania a fejét - össze akarna nyomni. Aztán végre szélesedni kezdett a járat, és megláttam néhány fáklya fényét. Egy-egy ágyat pillantottam meg, egymástól nagyjából két méterre. Az egyiken sötét ágynemű volt, míg a másikon napsárga, tehát hamar rájöttem, melyik volt a már elhúnyt Anastasiáé. Ládák sorakoztak a fal mentén, meg egy nagy kartondoboz, mely tele volt könyvekkel. Rádöbbentem, hogy Darrennek ez volt a szállása. De észrevettem egy kis vájatot a falban, és idegenvezetőm arra vette az irányt. A vájat fölött festmények lógtak, és nem bírtam megállni, hogy ne nézzem meg őket. Az egyiken egy gyönyörű, hosszú, szőke hajú, mosolygó lány volt, egy meseszép franciakertben állt, hosszú, kecses alakjára símuló, napsárga pamutruhában, melynek mély dekoltázsa volt, de nem volt fűző. Hajából néhány tincs be volt fonva, és össze-vissza fel volt tűzögetve. Nagyjából 2-3 évszázaddal ezelőttre tippeltem a keletkezését. Darren szeme könnybe lábadt, ahogy a képre nézett.
- Én csináltattam neki. Anastasia úgy könyörgött egy festményért! - mosolygott fájdalmasan. Inkább másik képet kezdtem bámulni. Darrenről készült. Fekete ingben és fekete nadrágban, fekete csizmában és fekete háttérrel ábrázolták, de a háttér inkább úgy nézett ki, mintha a tenger lenne éjszaka. A szemeit még az eredetinél is kékebbre festették, és nem mosolygott. Szőke haja szanaszét állt.
- Te...
- Igen, kalóz voltam - vigyorgott. - Méghozzá elég erős - kacsintott. Aztán megakadt a szemem egy nagyon erős színekben pompázó képen. Fekete, lila, fehér és éjkék színek kavarogtak a háttérben, elől egy szőke, vörös ruhás nő alakja állt, pontosabban, táncolt. Kezeit kecsesen feltartotta, fejét oldalra billentette, csipőjét kecsesen kinyomta, egyik hosszú lábát kissé felemelte. Hosszú, mélybordó ruha volt rajta, mely combtőtől lefelé szét volt szaggatva, afelett pedig nagyon mély dekoltázsa volt és hosszú ujja. A nőnek legalább olyan hosszú szőke haja volt, mint Anastasiának, és olyan kék szemei, mint Darrennek. Bőre alabástromfehér volt, vörös ajkai gonosz mosolyra húzódtak. Meseszép volt.
- Ő ki? - kérdeztem kíváncsian.
- Az évszázadok alatt ez az egyetlen festmény maradt fennt Caterináról, a pusztítás démonáról. Az anyámról - mondta. Elámultam, olyannyira, hogy majdnem elfelejtettem, miért jöttem. Előre küldtem Darrent a vájatba. Ez az alagút nagyon rövidke volt, hamar kiértünk a másik felén, mely erősen be volt világítva.
A látványtól majdnem sírva fakadtam. Damonön csak egy alsónadrág volt, és egész teste csupa seb és vér volt. Nem tudtam, mennyi ideje lehetett ott, de rengeteg karó, és ki tudja még, milyen seb égtelenkedett a testén. Szinte mindenhol, kivéve egy ponton - a szívénél. Önkéntelenül is odafutottam, és elkezdtem kioldozni a köteleket. Láttam a hólyagokat, tudtam, hogy verbénától vannak, de, hál' Istennek azt is, hogy nem érzi. Gyorsan kioldoztam, ő pedig összecsuklott. Mellé térdeltem. Szemeit alig tudta kinyitni, de mikor meglátott, gúnyos mosolyt erőltetett az arcára.
- Most köszönjem meg? - morogta reszelős hangon.
- Nincs mit köszönnöd. A segítséged kell. De most, igyál - mondtam, és szája elé raktam a csuklómat. Felnézett rám.
- Nem. - jelentette ki. Felsóhajtottam.
- Ne játsz. Segítened kell, de így nem veszem hasznodat. Igyál már! - parancsoltam rá, mire végre szót fogadott. Hagytam, hadd igyon, aztán, mikor végzett, Darren elém nyújtotta már megsebzett csuklóját, így pótoltam a vérveszteséget, ami nem volt épp kicsi. Démoni segítőmnek le és kellett ülni.
- Bocsi. Szomjas volt - mentegetőztem. - Visszahozom - mutattam Damonre, aki épp magára húzta fekete farmerjét és cipőjét. Darren kibújt a pulcsijából, és levette az alatta lévő pólót. Damonnak dobta, aki szó nélkül felvette, és elindult kifelé. Utána futottam. Mikor végre kiértünk a friss levegőre, már felkelt a nap. Damon sebesen haladt, át a fák között, anélkül, hogy egy szót szólt volna. Hátra sem nézett. Végül megelégeltem szótlanságát, és megálltam. Tudtam, hogy vissza fog fordulni. Leültem a harmatos fűbe, és figyeltem, ahogy komótosan visszasétál hozzám. Vére már átáztatta a Darrentől kölcsönzött pólót, de úgy tűnt, ő maga már jól van. Rám sem nézett, úgy ült le, tőlem nagyjából egy méter távolságra.
[zene2]
- Ez most így lesz? - kérdeztem, tekintetemet sötét, vértől csatakos hajára szegeztem.
- Mit vársz, Camille? Színtisztán kijelentetted, hogy nem akarsz tőlem semmit. Többször is. El ne várd, hogy jópofizzak veled - jelentette ki. Legszívesebben felpofoztam volna. Hogy gondolhatja, hogy nem akarok semmit? Ennyire elhitte volna, amit mondtam? Hisz csak azért mondtam, hogy nem szeretem, mert Darren ott volt! És mert rettegek tőle, hogy mi lenne azután, hogy közlöm vele mit érzek, de ez mellékes.
- Damon, én... - ekkor egész közel jött hozzám, elém térdelt, és arcomat közel húzta a sajátjához, ezzel engem is térdelő helyzetbe hozva. Megremegtem közelségétől, mint mindig.
- Mondd már ki, Cammie! Mit árthat az neked?
- Nekem semmit, Damon! De te is tudod, hogy Darren nem vadászna rád, ha nem tudná, hogy mennyire kötődök hozzád! Meg persze, ha nem ölted volna meg a húgát, de az már csak a hab a tortán... - morogtam. Megrázta a fejét.
- Camille, Darren mindenképp megölt volna engem! Annak idején meg akarta szerezni magának Katherine-t, pont akkor, amikor én és az öcsém elcsábítottuk. De rám jobban neheztel, mivel Stef most Elenával van, én viszont még mindig egyedül. Úgy érzi, vissza tudnám szerezni Katherinet - mondta szemforgatva. Elcsodálkoztam.
- Tehát, nem is én vagyok az oka annak, hogy vadászik rád? - húztam fel szemöldökömet.
- Persze, hogy nem. Bár, te a felét se tudod a sztorinak, és Darren kitépi a szívem, ha elmondom... Igaz, már úgyis mindegy - mosolyodott el. Kíváncsivá tett.
- Mondd már el! - parancsoltam rá, mire ő leült a fűbe, és megköszörülte a torkát.
- Figyelj jól, mert elég hosszú és furcsa. És először én sem hittem el. Tehát. Tudod, hogy Darren féldémon. És ő a legerősebb dolog a földön. Viszont ez megváltozott, tizenhat évvel ezelőtt. Az anyja, Caterina nem az egyetlen démon, aki olykor-olykor ellátogat ebbe a világba. Van még rajta kívül kettő: Raina, a hazugság démona és Trisha, a csábításé. Raina negyvenegy évvel ezelőtt csábult el, egy középkorú jogásszal volt egy légyottja. Ebből lett Andrew Campbell, az apád. Ergo te már alapból negyedrészben démon lettél volna, ha attól a nőtől születsz, akiről azt gondolod, az anyukád. Azonban, mit ad Isten, apucid megidézte Trishát, és lefeküdtek. Gondolom, nem nehéz kitalálni, ki az anyukád - fejezte be mondandóját. Én hatalmas szemekkel bámultam rá.
- Azt akarod mondani, hogy háromnegyed részben démon vagyok? - hüledeztem.

- Igen. És, mivel belőled csak egyetlen egy van, nem mint Darrenből, hisz Katherine is félvér, ezért Darrennek fogalma sincs, mire lehetsz képes. Te vagy a legveszélyesebb dolog a világon, ezért Darren a maga oldalán akar tudni. Ez van, Camille. Erősebb vagy, mint bármi, ezért Klaus és Darren, a két természet feletti nagyhatalom még véletlenül sem akarja, hogy velem, egy ilyen alantas lénnyel légy.