10. fejezet - Killing me softly...
Eleget tettünk a kérésemnek. Reggel telefon csörgésre ébredtem.
- Itt Caroline. Gyere, megbeszéltük, hogy hatra itt leszel, hol a fenében vagy? - rápillantottam az órámra. Fél hét. Este. Wow! Kialudtam magam...
- Bocs. Mindjárt ott vagyok - lecsaptam a telefont, és kimásztam az ágyból.
Fekete álruhában mentem városházára. Itt tartották az ünnepséget. Azt hiszem, a polgármester és a felesége házassági évfordulója... Talán. A hátsó ajtón mentem be, ahol Caroline már sürgölődött. Berángatott egy kis szobába, ahol egy hatalmas tükröt támasztottak egy rozoga asztalra, ami előtt egy kis szék állt. Bonnie mosolygott rám, mintha kedvelnénk egymást. Az asztalka meg volt pakolva mindenféle fodrász- és sminkes cuccokkal. A sarokban egy letakart próbababát láttam.
- Bonnie készít fel! Ügyesen! - Caroline, mint egy forgószél, úgy suhant ide-oda.
- Tádámm - húzta le a ponyvát a babáról Bonnie. Leesett az állam. Combközépig érő, kerek kivágású, lebegő, háromnegyedes ujjú, fekete elöl fűzős, sötét vörös selyem miniruha volt, ami tökéletesen passzolt a szám hangulatához. A cipő fekete volt, platformos, tíz centis tűsarkú, és a lábfejemtől a lábszáram közepéig gyönyörű csipke volt, elől nyitott. Fekete, szintén csipke nyakpánt volt még a babán, melyen egy pici, áttetsző "kristály" fityegett. Meseszép volt minden, és teljes mértékben a dalhoz illett. Bonnie segített belebújni a ruhába, ami természetesen olyan volt, mintha rám öntötték volna. Felvettem a csodás cipőt és a nyakpántot, és egészen otthonosan éreztem magam a gótikus szerelésben.
- Csüccs, a sminked következik - mondta Bonnie, és rutinos mozdulatokkal sápadtra púderezett. Szemhéjamat füstös feketére festette, szempilláimat valami optikailag hosszabbító spirállal varázsolta igézővé. Ajkaimra olyan mélyvörös rúzst kent, amilyet én még nem láttam. A fülembe ugyanolyan "kristály" fülbevalót tett, amilyen a nyakpánton is volt. Aztán a hajamnak állt neki. Azt hittem, nem bír vele, de tévedtem. Szakértő mozdulatokkal varázsolt lágy loknikat gubancos fürtjeimből. Aztán az egészet összefogta hátul, és oldalra húzta, egy fekete gumival kötve össze. Elöl hagyott néhány tincset az arcomba hullani, és az egészet kicsit feltupírozta, hogy még többnek tűnjön. Az eredmény lélegzet-elállító lett.
Ahogy kiléptem a kis szobából, a sok elismerő tekintetből tudtam, hogy nem csak én vagyok elégedett önmagammal. Mindenkinek leesett az álla, még a nőknek is!
- Bonnie, ki lesz a partnerem? - kérdeztem tíz perccel kezdés előtt.
- Én - hallottam egy hangot, melytől kirázott a hideg. Nem akartam többé hallani a hangját. Reszketve fordultam meg. Damon Salvatore állt előttem, teljes pompában. Fekete szmokingban, fekete, hatalmas köpennyel, mely belül ugyanolyan sötétvörös volt, mint az én ruhám. Fekete haja precízen hátra volt simítva. Tökéletes volt, és teljesen passzolt hozzám. Mellém lépett.
- Showtime - vigyorgott, mikor hallottuk a tapsot, mely a konferansziénak szólt, azaz Elenának. Színpadra léptem, és nem volt helye gondolkodásnak. Sötét volt minden, senki nem látta, hogy én már a színpad elején állok, csak mikor elkezdtem a dalt. Damon belépésekor halk sóhajok szakadtak fel a közönség nő tagjaiból. Gyönyörű hangja volt. A hideg futkosott a hátamon, főleg, mikor tudtam, hogy mögém ért. A Merülj el... kezdetű sornál a derekamra csúsztatta a kezét, és közel húzódott hozzám. Aztán a következő soroknál átkarolt. De szerencsére ki kellett bontakoznom, és a közönségnek féloldalasan állva, neki kellett énekelnem. Megfogtuk egymás kezét, aztán el is engedtem. Odébb lépkedtem, miközben folyamatosan énekeltem, ő pedig a háttérbe húzódott.
A második verse-nél már nem kellett színészkednem. Minden sort komolyan gondoltam, s neki énekeltem. Amikor együtt énekeltünk, szorosan a hátam mögött állt, két kézzel fogta a derekamat. Aztán egymással szemben, párbeszédet folytatva énekeltünk. A Világodat zúzza most szét sornál végigsimította az arcomat. Amikor a kíséretnek vége lett, acapella elénekeltük ezt a részt: "Itt a végtelenbe lépsz, Aki elvész, így lesz szabad! Valóság lesz az álmod, nézd, Minket senki el nem választ! Merülj el, kövess, vár a sötét, Hol a kétség elég! Jöjj, felejtsd el az időt, én majd vigyázok rád, Míg elrejtelek árnyékomban senki nem lát! Mától egy új élet vár, Egy halhatatlan élet vár! Egy végtelen nagy út vár rád/rám." A "Míg elrejtelek árnyékomban, senki nem lát" sornál körém vonta köpenyét, s úgy is tartott, míg a színpad sötétbe nem burkolózott. Akkor lementünk, s én egyből elrohantam átöltözni.
Reszketve-zihálva kapkodtam le magamról a gyönyörű ruhát, és magamra rángattam a bő fekete farmert, pólót és pulcsit amiben érkeztem. Cipőt húztam, és kirohantam. Meg sem álltam hazáig, ahol aztán ismét kitettem magamért. Sminkeléssel, öltözködéssel tereltem el gondolataimat az iménti fellépésről. Tudtam, hogy bulit tartanak a Grillben, úgyhogy egy fehér, bő, épphogy a fenekem alá érő, váll ejtős pólót vettem fel, fekete combfixel és harisnyatartóval, mely természetesen kilátszott szabad combomon. A fekete csipke fehérnemű átütött a vékony, világos textilen. Hajamat leengedtem, kicsit összeráztam és hátradobtam. Nem mostam le arcomról a festéket, és elloptam a sötétvörös rúzst, mellyel ismét átkentem ajkaimat, szemeimen a füstös fekete szemhéjpúdert meghagytam, csak ehhez még cicásan kihúztam feketével őket. Tökéletesen ribancos hatást keltettem, és a tükörbe nézve pontosan láttam, mit csináltam az elmúlt két napban: ittam, szívtam és kokóztam. Szerencsére az alapozó eltüntette a karikákat a szemem alól. Felkaptam a táskámat, és felhúztam egy sokpántos, fekete tűsarkút, melynek tíz centis sarka valamit dobott szégyenletes magasságomon. Hátrasimítottam a hajamat, ellenőriztem, van-e nálam pénz, és kimasíroztam a házból. Katherine a kapuban várt.
- Taps-taps - vigyorgott rám, de szemében aggodalom ült. Ő is kiöltözött. Fekete selyemharisnyát és egy mélyen dekoltált, szatén, fenék alá érő miniruhát viselt, bőr kistáskája az oldalán lógott. Gyönyörű loknijait ő is a hátára engedte, szemeit cicásra húzta, ajkára szolidan vörös rúzst kent. Csodásan nézett ki, és csodás módon, tökéletesen passzolt hozzám. Ha leszbikus lettem volna, Katherine lett volna a csajom.
- Szót se. Föld alá iszom magam.
- Megint? - emelte fel szépen ívelt szemöldökét.
- Igen. Baj?
- Igyál csak... - mosolygott, aztán átkarolt. A Grill előtt hosszú sor állt, de mi elsétáltunk mellette. A kidobó szerepét ezen az estén egy nem helybéli, nagydarab fazon látta el.
- Hölgyek, vissza a sorba! - utasított, anélkül hogy ránk pillantott volna. Kattel összekacsintottunk, az óriás elé léptünk, szorosan hozzábújtunk széles mellkasához. Sebhelyes arcát felénk fordította, ellenséges tekintete megszelídült, ahogy ránk nézett.
- Biztos? - hízelegtem neki. Elvigyorodott. Ellépett az utunkból, a sorban állók meghökkenésére, és betessékelt minket.
- Legyen szép estétek, szépségek! - szólt utánunk. Összepacsiztunk, és egyenesen a pulthoz mentünk. Whiskit ittunk, rengeteget. Katherine is kezdett lerészegedni. Vizslattam a bárba összegyűlt vendégsereget, de nem láttam senkit, akitől tartanom kellett volna. És ekkor Katherine megrántotta a karomat.
- Gyere táncolni! Imádok veled táncolni! - sikította, mint a tini lányok. Rámosolyogtam és követtem a táncparkett felé.
Őrülten ráztuk magunkat, felszabadultan, totális összhangban. Tapogató kezeket lökdöstünk félre, irigy lányszemek kereszttüzében oldódtam fel több napos, folyamatos feszültségemből. A whisky élénken dolgozott szervezetemben, és a női wc-ben húzott két utca kokain segített a lelki békém megtartásában. De arra semmi nem készíthetett fel, hogy Damon megjelenik. Egyenesen felém sétált a tömegen keresztül, lehajtott fejjel. Messziről látszott rajt, hogy részeg, de ettől függetlenül fantasztikusan nézett ki. Feketében volt, természetesen. Farmerben, ezüstszálas ingben és bakancsban. Kusza, sötét haja belelógott kék szemeibe, melyekkel az én tekintetemet kutatta. Mikor pillantásunk találkozott, épp akkor leltek rá kezei a csípőmre. Magához húzott, szorosan összesimultunk. Úgy vonaglottunk, mintha a testünk tökéletesen egybeforrt volna. A tökéletes pillanat félbeszakadt.
- Utolsó ribanc! - morogta a fülembe egy ismerős hang.
- Tyler... - kezdtem volna, de Damon megelőzött, és Ty már a földön volt. Damon dühösen meredt rá.
- Vigyázz a szádra - sziszegte, mire elé ugrottam. A sok fiatal videózta az eseményeket.
- Ne már, nehogy ezzel legyen holnap tele a net... - dühöngtem, és felugrottam a legközelebbi asztalra. Szerencsémre, épp egy
The Pretty Reckless szám ment, ami tökéletes volt a célomhoz. Húzogatni kezdtem felfelé rövidke ruhám szegélyét, miközben erotikusan mozogtam, és dobáltam a hajam. Utáltam ezt csinálni, de az összes telefon kamera felém fordult. Ezalatt Tyler összeszedte magát, és lelépett, Damon pedig a bárpulthoz sétált. Épp le akartam szállni, amikor egy nagy, erős kéz jelent meg előttem. Gondolkodás nélkül megfogtam, és a férfi lesegített. Ekkor néztem fel. És feljebb. És még feljebb. Kék szemek, szőke haj. Ajjaj. Darren.
- Miss Campbell, örülök a találkozásnak - mosolygott rám, miközben kezet csókolt. - Meghívhatom egy italra? - annyira csodásan nézett rám, szinte rajongó volt a tekintete. El kellett mosolyodnom.
- Úgy érzem, egy nem lesz elég - kacsintottam, és magam után húztam, át a tömegen. Damon nem volt a pultnál, szóval nyugodtan leültem. A Darrenből áradó energia és felsőbbrendűség letaglózott. Ha eddig kételkedtem is Katherine meséjében, már bizonyos voltam benne, hogy nem evilági teremtmény. Ő nem egy ember, aki valami mássá vált. Ő egy ízig-vérig természet feletti lény, ami teljesen elkülönül az embertől. Mosolyogva rendelt két whisky-t, és ezt még sokszor megismételte, figyelve a tempómat.
- Camille, igaz? - bólintottam. - Akkor a pultos miért nevez Audrey-nak?
- Hát... mondhatni, az a fedőnevem. Igazából a középső nevem, amit itt használtam, de már kezd elterjedni az igazi nevem, Katherine-nek hála - mosolyogtam.
- Á, Katerina... Különleges teremtés. Ha nem tudnám, hogy nem így van, azt hinném, ő is egy a fajtámból. Hogy nem csak a nevét kapta Caterináról, az anyámról...
- Darren, hogy lehetsz biztos benne, hogy nincs benne a... véredből? - kérdeztem, kíváncsian.
- Mert tudom, hogy rajtam kívül csak egyetlen ma élő lény rendelkezik a véremmel. Nem az enyémmel, igazság szerint, hanem az anyám, Caterina barátnőjéével, Trisháéval.
- Ki az? - őszintén érdekelt, talán a whisky miatt. Darren kedvesen mosolygott, s végigsimította az arcomat erős, hideg kezével. Merengőn nézett a szemembe.
- Azt neked még nem kell tudnod - lehelte. Egyik keze tétován a combomra csúszott, míg a másikkal tovább simogatta az arcomat. Combomon lévő kezét megfogva, az ajtó felé kezdtem húzni. Vagy az alkohol hatására, vagy a különleges, belőle áradó energia ösztönzésére, de megtettem, amit nem kellett volna. Hagytam, hogy Darren Straight a falhoz szorítson a Grill mögött, és hosszú, forró csókban olvadjunk össze. Darren tökéletes volt, bár kicsit túl magas. Közelebb volt a két méterhez, mint az 1.90-hez, és igencsak össze kellett húznia magát, hogy felérjem, de hamar megoldotta ezt a problémát, felkapott, lábaimat a dereka köré fontam, így már egymagasak lettünk. Hamarosan megszakította a csókot. Szemei elképedten csillogtak, csak tisztelet, bűvölet és rajongás sugárzott a kék tekintetből. Majdnem elolvadtam a pillantásától.
- Még látjuk egymást, Camille. Viszlát - suttogta a fülembe, majd egy gyors, gyengéd puszit nyomott a számra.
- Viszlát - leheltem, aztán a földre rogytam, és ő eltűnt. Rágyújtottam.
Hamarosan lépteket hallottam közeledni. Valaki leült mellém a padlóra, én pedig gondolkodás nélkül vállára hajtottam a fejemet. Fekete bőrdzseki, ismerős illat lengett körül.
- Szia Damon - morogtam kelletlenül.
- Cam - viszonozta mogorva köszönésemet.
- Mi volt az ott benn? - kérdeztem, mire ő felém nyújtotta a whisky-s üveget, melyet, úgy tűnik, egész eddig szorongatott.
- Az a Lockwood gyerek... tiszteletet kéne tanulnia. Más kérdés, hogy megérdemled-e azt a tiszteletet? - húzta fel szemöldökét. Nagyot húztam az italból, és visszaadtam neki.
- Nem érdemlek én semmit, Salvatore. De nem várom el, hogy kiüss minden embert, aki rosszat szól rólam, mert akkor egész Mystic Falls monoklival fog futkosni, még Elena is...
- Ki ne ejtsd ezt a nevet a szádon még egyszer!
- Nyugi, nem mondok semmit a kis hercegnődre... - forgattam a szemeimet.
- Nem azért. Nevetséges, amit csinál. Annyira fél Klaustól, hogy megfeledkezik róla, hogy élhetne is. Te nem törődsz azzal, hogy akármikor meghalhatsz. Nem hisztizel. Ez nagyon jó benned.
- Állj, állj, állj! Nem, nem. Ne keress bennem jó tulajdonságokat, mert nem találsz! A legkevésbé sem vagyok olyan, mint Elena. Utálom a szentimentalizmust, szóval ne érzelgősködj, légyszi!
- Hé, Camille, eszemben sincs! Nézz rám! Nézz. Rám. - fordította maga felé az arcomat. Kék szemei megbabonázón meredtek az enyémekbe. - Nem is hasonlítasz Elenára. Elena a nyomodba sem érhet.
- Stefan sem a tiédbe - motyogtam, és innentől az éjszaka homályba vész.
Damon szemszöge
Édes volt. Szemei elhomályosultak. Tudtam, hogy semmire nem fog emlékezni másnap. Nem említettem neki, hogy messziről éreztem rajta Darren Straight szagát. Ez az ő dolga. Meg kellett tanulnom kezelni őt, ami lehetetlen volt. Ő nem volt Elena. Nem lehetett kiismerni. Nem volt Katherine, nem lehetett kiagyalni, mit gondol, mit tervez. Olyan volt, mint egy nagy, trópusi vihar. Nem lehetett tudni, mikor csap le, és mekkora lesz a pusztítás, de mégis csodás volt. Már nem beszélt. Erőtlenül dőlt neki a Grill falának.
- Na, gyere szépség, ideje ágyba bújni - mosolyogtam, és felnyaláboltam a földről, a whiskivel együtt. Vámpír sebességgel vittem a kúriához, és becipeltem az ajtón. Elena és Stefan is a konyhában ültek. Ahogy vártam, Elena dühös lett.
- Mit keres ez itt? - kiabálta.
- Csitt, királylány. Az ördögfióka leitta magát, velem. Aludni fog - mondtam, miközben figyelmeztetően Stefanra néztem. Az vette a jelzést, átkarolta Elena vállát.
- Hagyd, szívem. Damon tudja, mit csinál...
- Dehogy tudja! Idehozza ezt a senkiházit, közénk! Szerintetek mit csinál? Próbál elvenni titeket tőlem! - utolsó mondatára felkaptuk a fejünket. Szája elé kapta a kezét.
- Mit mondtál? - kérdeztem, kezdett forrni az agyam.
- Úgy értettem, Stefant. Természetesen...
- Nem, te azt mondtad, "titeket". Ez két személyt jelent, ezesetben az öcsikémet és engem. Elena, mégis mit gondolsz? Hogy minket neked teremtettek?
- Dehogy, Damon, ne hülyéskedj! Te a magad ura vagy! Te...
- Jól tudod, hogy ez nem igaz! - kiabáltam most már. Stefan meg sem próbált lenyugtatni, ő is dühössé vált.
- Elena, mennyünk aludni - jelentette ki. A lány viszont még mindig nem adta fel.
- Amíg ez a lány itt van, engem felejtsetek el!
- Ott az ajtó - mutattam a helyes irányba. Elena elképedten bámult rám.
- Te képes lennél elküldeni engem... érte?
- Szemrebbenés nélkül. Ez a "senkiházi", ahogy te mondtad, sokkal többet ér, mint a te szánalmas életed. Vagy eltűnsz, vagy elhallgatsz - nem vártam meg döntését. Felvittem Camille-t a szobámba, és óvatosan levetkőztettem. Tökéletes idomai megvadítottak, de visszafogtam magam. Dühös voltam Elenára, amiért ki akart sajátítani, és imádtam Cammie-t, amiért ő szabadon engedett. Mert ezt tette. Nem kitette a szűrömet. Nem bántani akart. Csak rájött arra, amire még senki. Hogy én szabad vagyok.
- Édes, kicsi Camille - motyogtam mosolyogva, mialatt ráadtam az egyik pólómat. Levetkőztem boxerre, és bebújtam a lánnyal az ágyba. Alaposan betakargattam, majd puszit nyomtam a homlokára.
És ebben a másodpercben rájöttem, hogy soha többé nem leszek szabad.
