8. fejezet - I'm about to lose my mind
Szemeim fel voltak dagadva, mikor felébredtem. Sosem éreztem még így. Szégyelltem az előző éjszakai kifakadásomat, ezért, szégyenemet lemosandó, berohantam a fürdőbe, és fél órán keresztül folyattam magamra a hideg vizet. Tűzvörös, falatnyi fehérneműben mentem vissza a szobába, hajamat feltűzve egy egyszerű csattal. Az éjjeli szekrényemre csináltam két művészi kokain-utcát, aztán szétszedtem a keresztemet. Hanna ezt a pillanatot választotta arra, hogy belépjen. Megrázta a fejét.
- Tudom, hogy több vagy, mint a többi tinédzser, és sokkal erősebbek az érzéseid. De ezt még meg fogod bánni - mondta csendesen, majd kiment. Nem érdekelt. Felszippantottam az utcákat, aztán belepakoltam kis készletemet a táskámba. Fekete csipkés combfixet harisnyatartóval, és gyönyörű, zárt tűsarkút húztam, magas derekú, csipke szoknyát vettem fel, ügyelve, hogy harisnyatartóm kivillanjon alóla, hozzá tűzvörös fűzőt és bő, fekete inget, amit nem gomboltam be. Hajamat feltupíroztam, összekócoltam, arcomat fehérre púdereztem, szemeimet füstös feketére festettem, ajkaimra csak szájfényt raktam. Feltettem nyakláncomat, és szinte kirohantam a házból. Még az éjjel feketére festettem körmeim, így tökéletes volt az összhang. De ahogy kiléptem, meglepetés fogadott. Stefan várt rám, egy szép, sötétszürke Volvónak dőlve. Kedvesen mosolygott rám.
- Elvihetlek? - kérdezte. Bólintottam. Beügyeskedtem magam a kocsiba, és a kokainfelhő ekkor szállt fel annyira a szemeim elől, hogy lássam, szakad az eső. Kinevettem magam. Igazából abszolút leszartam az időjárást, de feltűnt az áthúzás az öltözékem és a hőmérséklet között. Nem fáztam, de tudtam, hogy kéne. Ez volt a legviccesebb dolog. Hangosan kacarásztam. Stefan furcsán nézett rám, nem értettem, miért.
- Be vagy állva, Dree? - hirtelen nem tudtam, kihez beszél.
- Camille vagyok - vontam fel a szemöldököm, aztán leesett, hogy itt a másik nevemet használtam. Megint nevettem.
- Te tényleg be vagy állva - kerekedtek el szemei. Nevettem.
- Dehogyis! Hova gondolsz? Én jó kislány vagyok - húztam el durcásan a számat. Jót mosolygott bolondságomon. - Tényleg, miért te fuvarozol?
- Hát, szerintem jobban járunk így. Damonnel szörnyű hatást váltotok ki egymásból - magyarázta. A név hallatán könnyek gyűltek a szemembe. Na ne, most, hogy tizenhat év után először sírtam, már folyton bőgni fogok?
- Hé, nyugi kislány - parkolt le a suli előtt, és megölelgetett. Jól esett hozzábújni. Levette a kabátját. - Terítsd magadra, szét fogsz ázni. Az az ing nem sokat segít - mosolygott. Igazából nem éreztem se hideget, se meleget, de az ötlet jó volt, így engedelmeskedtem. Szorosan magához húzott, úgy vezetett keresztül az iskolaudvaron. Természetesen, füttyögésből nem volt hiány. És amint beértünk, megszédültem. Sok volt a cucc mostanában, döbbentem rá hirtelen. Szorosan markoltam Stefan pulcsiját, alaposan összegyűrhettem a hátán, de hirtelen a tűsarkú cipő tűnt életem legszörnyűbb döntésének. Bámultam a lábaimat, ahogy Stef vezetett előre, de aztán megtorpant. Nehézkesen felemeltem a tekintetem, és Elena szikrázó pillantását láttam magam előtt.
- Stefan! - hallottam meg édes hangját, mely most haragos volt. - Mi a fenét csinálsz?
- Shh, Elena. Be van állva, nem hagyhattam, hogy...
- Dehogynem! Ő nem a barátnőd! Nem a tiéd! Nincs veled! Ő csak egy ribanc, aki tönkretette két barátom életét és az ellenséggel puszi pajtás! Mit a francot akartok te és a bátyád ezzel a mini-Katherine-el, ezzel a... prostival?! - szinte olvastam arcán, hogy mennyire keresi a szavakat. Rosszindulatú mosolyra húztam ajkaimat, ez a mozdulat már nagyon ment.
- A helyedben vigyáznék a számra - mormogtam, hangom idegennek tűnt. - Ez az egyik. A másik, hogy a barátod nem a lábtörlőd. Legalább egy halovány kis tiszteletet mutass felé, az ég szerelmére, hát ő a férfi! - elnevettem magam. Annyira vicces volt, hogy Elena féltékeny!
- Elena, Audrey a mi csapatunkban van, bár ezt se te nem látod még, sem ő nincs vele tisztában. Nem tehetünk az ellen, hogy itt van, és ha már itt van, muszáj megvédenünk - magyarázta Stefan békés hangon. Szerettem a hangja lágyságát, a diplomata-érzékét és a folytonos nyugalmát. Nem, ő nem volt Damon. De valami nagyon hasonló...
- Stef, valahova parkolj le, légyszi - morogtam, mert éreztem, már ő sem fog sokáig talpon tartani. Szerencsére egész nap a filozófia előadóban volt órám, az is csak délig tartott. Hű mankóm betámogatott a terembe, s a leghátsó sor jobb sarkába ültetett. Bárkit, aki kérdezősködött rólam, elhajtott azzal a szöveggel, hogy lázas vagyok, de nem akarok orvoshoz menni. Hozott vizes zsebkendőt a homlokomra, ami jól esett tüzelő testemnek. Éreztem Tyler perzselő tekintetét magamon pár másodpercig, de igazából nem tudtam felfogni, hogy ennek fájnia kéne. Agyam sóvárgott a következő utca után, mely végképp kivonna engem a forgalomból. De Stefan őrzött engem, esélyem sem volt kiosonni, és "újratöltődni".
A mellkasán nyugtattam a fejemet egész nap. Jó érzés volt, csendes, nyugodt. De nagyjából a második órán a négyből, megrázkódott bennem valami egy hang hatására. Remegve pillantottam a pódiumra, és nem tévedtem. Kék szemek fúródtak az enyémekbe.
Egész testemben reszketni kezdtem, mire Stefan magához szorított. Belefeküdtem ölelésébe, vígaszt kerestem kitörő könnyeim ellen. Gyűlöltem, hogy Damon látja a szétesésemet. Annyi előnyt találtam a helyzetben, hogy legalább már tudja, mennyit érek. Az ég világon semmit. Én viszont mindent elvesztettem. Minden apró okom elpárolgott, ami miatt visszafogtam magam. Már nincs tökéletes álcám, nincs pasi, aki rajongana értem, nincs családom, jelen pillanatban pedig öntudatom sem nagyon akadt. Senki nem értette, ki is vagyok, nem is akarták tudni. Én viszont tudtam, hogy hazudni fogok mindenkinek, akinek csak lehet. És senki nem fog visszakérdezni, uralkodni fogok a kétségbeesésemen, és rajtuk, a gyengébbeken. Ebben a kisvárosban nálam mindenki gyengébb volt. Tyler is. Damon... Damon az ellenfelem volt. Egy szinten volt velem, de nem volt a szövetségesem. Én egyedül voltam ellenük. Katherine olyan önző, mint én, és tudtam, ő nem áll mellém, neki a saját harcait kell megvívnia.
Kusza gondolataim fonalát Stefan hangja szakította el.
- Na, mehetünk? - kérdezte csendesen, most már jeges vállaimnál fogva finoman egyenesbe tornászva. Szemem előtt jótékony, fehér köd lebegett.
- Persze... - motyogtam. Ki voltam száradva, és elveszítettem az időérzékemet. Stefan kitámogatott az iskolából, akkor azonban inkább ölbe vett. Nem tudtam kapaszkodni. Ismerős vibrálást éreztem az autóhoz közeledve.
- Te mit csinálsz itt? - hallottam Stefan hangját valahonnan távolról.
- Te nem tudod, hogy kell bánni egy túladagolt lánnyal - kicsordult egy könnycseppem a hangtól. Damon.
- Nem vagyok túladagolva. Stefan, vigyél haza, alszok - morogtam.
- Csak be van rúgva, te ütődött - mondta védelmezőm a kékszeműnek. Az nevetett.
- Ilyen rég volt már az a híres-neves Bon Jovi koncert? Már fel sem ismered a kokain illatát? - kérdezett vissza. Fenébe! Szuperszaglás... Éreztem Damon hideg érintését az arcomon, és belenéztem a kék szemeibe, amik most aggódók voltak. - Miért kellett felszippantanod azt a szart, Audrey? Ráadásul már órák óta ki vagy ütve, ez nem normális dolog... Kéne neked egy kis vért adnom, az használna.
- Ne! - tiltakoztam kétségbeesetten. Kiügyeskedtem magam Stefan karjaiból és nagy nehezen talpon maradtam. - Hanna vére is gyógyít, majd ő ad.
- Camille! - hallottam Katherine hangját a hátam mögül. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A másodperc töredéke alatt mellettem termett, vékony, erős kezeit körém fonta, és tudtam, hogy teljesen elengedhetem magam, ő megtart.
- Katherine - morogta szinte egyszerre a két Salvatore.
- Hagyjátok békén Miss Campbellt, mert megjárjátok. Ne lássalak titeket a közelében! Majd én vigyázok rá. Kicsit hatékonyabb vagyok nálatok... - sziszegte, aztán ölbe kapott. Seperc alatt az ágyamban voltam, Katherine vére pedig édesen csorgott le a torkomon. Pár korty után elhúzta felsértett csuklóját.
- Elég lesz, szivi. Most dolgom van, de nagyon kiütötted magad, úgyhoyg azt gondoltam, jobb ha elszedlek attól a két félnótástól. Jól leszel - ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, és ő már el is tűnt. Nem bajlódtam átöltözéssel, mert eszembe jutott, hogy még nem is ettem semmit, így gyorsan összedobtam néhány szendvicset. Leöblítettem egy fél üveg vodkával, ami rossz ötlet volt ugyan, de igényeltem az öntudatlanságot. A szobámba visszaérve, Damont találtam az ágyamon.
- Nem érdekel, mit csinálsz, csak hadd feküdjek le... - motyogtam, mert már tényleg nem akartam veszekedni. Mosolyogva csúszott odébb, hogy én is elférjek. Nem törődve a helyzet személyességével, ledőltem mellé, és egyből az édes öntudatlanságba zuhantam.
Egy óra múlva pedig Stefan mellett ébredtem fel.
- Hát te? - kérdeztem, még mindig kicsit illuminált állapotban. Elmosolyodott.
- Gondoltam, nem fogadok szót Katherine-nek, és bejövök hozzád. Mellettem is aludtál el, nem emlékszel? - milyen játékot játszik velem a képzeletem?
- De, tényleg... - ...csak én Damont láttam. Hát, mindegy. Inkább elküldtem Stefant, és egyedül merültem bele a sötétség tengerébe.
De rövidesen Katherine jelenlétére ébredtem. Tudom, hogy hülyén hangzik, de ha egy vámpír vére benned van, 1-2 napig érzed a vér tulajdonosának jelenlétét. Nagyot nyújtózkodtam, de megfagytam a mozdulatom közepén. Katherine arca falfehér volt, tekintete halálra vált.
- Darren megérkezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése