11. fejezet

Végre megszületett! Kicsit nehezebben ugyan, mint az eddigi fejezetek, de elkészült! És nekem, be kell valljam, tetszik. Az ajánlott zenék most fokozottan ajánlottak! :)

11. fejezet - Szeretni csak egyet lehet, csábítani százat

The Pretty Reckless - Just tonight

  Sötétség. Hiába nyitottam egyre nagyobbra a szemeimet, nem láttam fényt. Futottam, rohantam keresztül valami jeges sötétségen, kék szemek kergettek, kék szemek segítettek. És nem tudtam behatárolni, melyik szempár kihez tartozik.

  Felébredtem. Még nem fogtam a külvilág ingereit, azon gondolkoztam, Darren vagy Damon kergetett-e az álmomban. Aztán érzékeltem, hogy a fejem nem párnán fekszik. Kipattantak a szemeim, s az a sötétség fogadott, mint álmomban. Damon szobája - ugrott agyamba ez a mélyen eltemetett emlék. Próbaként végighúztam kezemet azon, amin feküdtem. Ez bizony nem ágy. Ahogy feljebb néztem, megtaláltam az oltalmazó - vagy épp üldöző - kék szemeket.

- Jó reggelt - mosolygott rám, olyan kedvesen, amit nem érdemeltem. Felültem.

- Hogy kerültem ide?

- Nyugi. Elkábultál a Grill mögött, úgyhogy elhoztalak. Olyan mélyen aludtál, és olyan részeg voltál, hogy gondoltam nem szeretnél Hannával vitázni - kacsintott. Kiugrottam az ágyból.

- Ruhák?

- Ismét nyugi. Elmentem hozzátok, és hoztam pár cuccot a gardróbodból, meg elhoztam a Grillből a táskádat. Menj, zuhanyozz le nyugodtan. A második ajtó balra - mondta, én pedig, felkapva a fekete cuccokat az ágyról, kiviharzottam.

- Találsz tiszta törölközőt a mosdó kagyló melletti szekrényen! - kiabált utánam. Fél órán át folyattam magamra a hideg vizet. Meglepetten láttam, hogy egész jó ruhákat hozott. Fekete harisnyát és egy bő, fekete inget, hozzá passzoló, csipkés derékövvel, meg egy magas sarkú bokacsizmát. Belebújtam a ruhákba, kifésültem a hajamat és fogat mostam. Elhozta a neszesszeremet is, szóval tudtam feldobni egy kis alapozót a szemem alá, vörös rúzst és fekete spirált, meg ki tudtam húzni a szememet. Már sokkal jobban éreztem magam.

Ahogy kiléptem a fürdőből, egy széles mellkasba ütköztem.

- Camille, jó reggelt - mosolygott rám Stefan kedvesen.

- Neked is - motyogtam, a rajtakapottak zavarával. - Én...

- Ébren voltam, mikor a bátyám hazahozott. Semmi gáz - mondta, és finoman megpuszilta a homlokomat. Természetesen, Elena ekkor jött ki az egyik szobából.

- STEFAN! - kiabálta mérgesen, és felénk viharzott. Ellökött. Felmordultam.

- Nem tengsz kicsit túl, drága? - sziszegtem, már rég nem akartam kedvesnek látszani. Utáltam Elenát. És ő is engem.

- Ez az én otthonom! Te itt nekem nem parancsolsz!

- Tévedsz, Elena. Ez itt Stefan és Damon otthona, nem a tiéd. Te is csak vendég vagy itt, mint én - világosítottam fel.

- Engem itt szeretnek! Te elmondhatod ezt magadról?

- Eszem ágában sincs kisajátítani két testvért. Engem nem kell megvédeni. Jó lenne, ha belátnád, hogy ők nem a testőreid!

- Hogy képzeled...

- Elena - szakította félbe Stefan hideg hangon. - Jobb lenne, ha ezt befejeznéd. Fontosabb dolgunk van. Menj le, mindjárt megyek utánad - mondta, mire a lány dacosan hátradobta a haját, és gyökeret eresztett.

- Nélküled nem megyek sehova - jelentette ki. Stefan felsóhajtott.

- Akkor várd meg, míg lezuhanyzok... - nekem ennyi elég volt. Megfordultam, és lementem a lépcsőn. Nem hiányzott Elena visítozása lüktető fejemnek. A konyhában kutakodni kezdtem fájdalomcsillapító után, de Damon kisegített.

- Tudtam, hogy kelleni fog - mosolygott diadalittasan, miközben átnyújtotta a pirulákat. Három szem igen erős gyógyszert. Egyből bevettem, aztán ledobtam magam a nappaliban az ablakpárkányra. Rossz előérzetem volt, mely nem is bizonyult tévesnek, mikor mindenki megérkezett, és megláttam Bonnie arcát.

- Klaus megérkezett - nyögte, ahogy leült a szőnyegre. Ahogy azt várni lehetett, Elena egyből rettegni kezdett. Stefan simogatta a hátát, de csodálkoztam, hogy Damon mellettem maradt. Miről maradhattam le az éjjel?

- Tudsz bármi mást, Bonnie?

- Nem kell mást tudnia - lépett be Katherine az ajtón. - Elena, lennél szíves idefáradni? - hívta a ház jelenlegi úrnőjét.

- Miért? - Kat odasuhant elé, és mélyen a szemébe nézett.

- Nem kérdezel, cselekszel - és bumm, a megbűvölés sikerült. Elena behívta az idegent a házba. Katherine arcán félelem ült. Kérdés nélkül is tudtam, ki a férfi mögötte.

- Klaus - mondtam, mire mindenki felkapta a fejét. Nem tudom, honnan tudtam ilyen biztosan, hogy ő az. Egyszerűen tudtam. A férfi elmosolyodott.

- Csak nem örvendek népszerűségnek? - hangjától remegés futott végig rajtam. Rossz értelemben. Életbe lépett túlélési ösztönöm, mely nálam kicsit máshogy működött. Felvettem csábos mosolyomat, és felé léptem.

- Mindig örülök, ha látlak - reméltem, hogy belemegy a játékba, mialatt elmélyítettem hangomat. Végigsimított a karomon.

- Hasonlóképp én is, kedves Camille. A Pokol legsötétebb bugyrának leggyönyörűbb angyala... - lehelte a fülembe. A szobában az elképedés szintje az egeket verdeste.

- Hadd mutassam be Klaust. Klaus, ők Stefan és Damon Salvatore, Bonnie Bennett, Caroline Forbes, Jeremy Gilbert, és Elena Petrova - mutogatott körbe Katherine. Elena nevének elváltoztatásán meg sem lepődtem. Petrova-lány volt ő is, csak selejtes egy picit.

- Annyira örülök, hogy mindannyiótokat megismerhetlek! Ritkán találkozhatom új, érdekes teremtményekkel - sandított rám.

- Mi nem örülünk neked annyira - morogta Katherine.

- Katerina, kedvesem! Ne légy ünneprontó. Tiéd a legédesebb barát a világon - nézett rám áthatón. Katherine nevetni kezdett.

- Fogalmad sincs, kiről beszélsz. Ha tudnád, az utolsó dolog aminek neveznéd, az édes lenne - kacsintott. - Oh, és Darren megelőzött.

- A fene. Ezek a Straight testvérek kiborítóak. Mindenhol ott kell lenniük? - morgolódott a férfi, aztán újból mosolyogni kezdett. - Mint tudjátok, nemsokára itt a telihold. És, drága Elena, tiéd a főszerep a darabomban! Tehát, még látjuk egymást - aztán méltóságteljesen kisétált az ajtón. Nem szóltak hozzám. Abszolút, egy árva szót sem, csak megdöbbenve bámultak. Elmosolyodtam. Nem is tudják, milyen jó színésznő vagyok!

- Te innen többé nem teszed ki a lábad - jelentette ki egyszerűen Damon mellettem. Felhorkantam.

- Én itt nem maradok. Van otthonom. Hanna és Katherine megvédenek - mondtam, mosolyom nem hervadt le az arcomról. Előző alakításom majdnem engem is meggyőzött. Katherine karon fogott.

- Lépjünk le, mielőtt még nyakörvet adnak rád - kacsintott, és kivezetett az ajtón.

Stefan szemszöge

  Remegés futott végig rajtam, ahogy Katherine és Camille elhagyták a házat. Igazából, azóta szüntelenül remegett a belsőm, hogy találkoztam Cammie-vel a fürdőszobában. Hogy bűvölhetett el mindenkit ennyire? Damon nem mondja, nem mutatja, de én látom rajt. A lány minden egyes mozdulatát követi, szinkronban mozog vele, és ezt ő még csak észre sem veszi. Annyira ráhangolódott! Még Klaus és Darren szeme is olyan furcsán csillogott. Nyakamat tettem volna rá, hogy Camille csak tippelt, hogy ki a szobába lépő személy, és csak megjátszotta, hogy ismeri. Ügyes kislány, de ennyire azért nem. De az biztos, hogy ha ő belép a szobába, Damon és én is megfeledkezünk Elena jelenlétéről...

- Nekem mennem kell - jelentettem ki.

- Nekem is - csatlakozott Damon. Megráztam a fejemet.

- Nem. Csak nekem - néztem rá szúrósan. És megértette. Kimasíroztam az ajtón. Láttam Cammie-t az utca végén sétálni, egyedül. Pár másodperc alatt előtte termettem. Meglepetten nézett, de csak egy pillanatig. Utána elmosolyodott, úgy, mint a macska, mikor a játszadozó egeret figyeli. Hátborzongató volt ez a mosoly.

- Camille... - kezdtem volna, de ekkor rájöttem, hogy nem is tudom, mit akarok mondani. Felnevetett.

- Te és a bátyád... Ugyanolyan ostobák vagytok. Engem ti nem ismertek. Mégis kellek nektek. Ráuntatok Elenára, vagy mi a szösz? - vonta fel szemöldökét. Igaza volt. Fogalmunk sem volt, ki ez a lány, és mire képes. Mégis...

- Én nem tudom, mi ez. De jó. Kell. És már van. Nem tudok ellene mit csinálni... - léptem hozzá közelebb. Kis teste megrázkódott a kevéske ruha alatt. Ezt jelnek véltem. Még közelebb húzódtam, ajkaim majdnem homlokát érték. Aprócska volt, de annál erősebb. Egyre erősebben rázkódott, és megéreztem valami mást. Izzadtság cseppek jelentek meg a halántékán. Nem, nem az én közelségemtől rázkódott. Ez valami más volt.

Camille szemszöge

  Nem igazán érdekelt Stefan monológja. Nekem csak egy utca kokain kellett. Vagy kettő...  Az elvonási tünetek megkezdődtek. Mintha kívülről láttam volna magamat, figyeltem a jeleket. Izzadás, reszketés, vérben forgó szemek, sápadt arc... Mind-mind a függőség tárgyának hiánya által kiváltott tünet. Kibontakoztam Stefan kezei közül.

- Bocsi, de nekem...

- Menned kell - fejezte be a mondatot. Csodálkoztam, hogy ő nem látja a változást. Megfordultam, és szinte rohantam keresztül az utcákon. Mikor megláttam a barátságos házat, szemem a szobám ablakára siklott. A redőny le volt húzva. Szuper. Ekkor kezdett csak feltűnni, milyen rossz idő is van. Nyoma sem volt bármilyen napsütésnek, sőt! Határozottan barátságtalan volt az időjárás a széllel, és a szemerkélő esővel. Beszaladtam, és Hannába ütköztem.

- Jó látni téged!

- Bocs, sietek!

- Elvonás? - szólt utánam. Riadtan visszafordultam. Még ő is látja?

- Miről... miről beszélsz?

- Nem vagyok vak. Csináld csak. Szerencsére, a véremmel rendbe tudlak hozni, ha tönkre teszed magad - mondta, és eltűnt. Hú. Még hozzá kellett szoknom, hogy már ő is vámpír. Nem tudtam ezzel foglalkozni most. Felrohantam az emeletre, és vadul ástam a szekrényem mélyére. Csalódottan emeltem fel a kis tasakot a ruháim alól. Már csak a vész-vész-vész-vész tartalékom maradt. Kellett találnom egy dealert.

  Gyorsan megcsináltam egy utcát a kézfejemre, és a nyakamban lógó kereszt egy darabja segítségével felszippantottam. Nem volt elég. Még két utca után, jólesően dőltem hátra a padlóra. A fejem nagyot koppant, de nem érdekelt. Csak a ködöt figyeltem, mely lassan a szemem elé ereszkedett.

- Hívj be! Hívj be Camille, hallod? - alig érzékeltem a hangot. Elmotyogtam egy gyengécske invitálást, és valaki máris felemelt a földről. Hirtelen nem jutott el az agyamig, hogy akikben egy kicsit is bízhatok, azokat már behívtam, és hogy sem Stefan puha hangja, sem Damon jellegzetes aurája nem ölelt körül. Még csak nem is Klaus mézes-mázos hangja ütötte meg a fülemet. Már csak egy ember lehetett, de ezt én akkor nem vettem észre. Rátapadtam a vérző csuklóra, melyet megmentőm a szám elé tartott. Ez a vér más volt, mint Katherine-é, melyet olyan sokszor kóstoltam. Ettől a vértől megvadultam, gyilkolni és szexelni akartam, vadul táncolni, lerészegedni, csókolózni, lopni, csalni, hazudni. És azonnal rájöttem, ki van rám ilyen hatással.

- Darren - szakadtam el felnyitott csuklójától. Kék szemei rám meredtek.

- Jól vagy, Camille?

- Persze, te idióta! - pattantam fel az ágyból, kitépve magam karjai közül. Sokkal erősebbnek éreztem magam, mintha valami, ami hiányzott belőlem, visszakerült volna a helyére. Nem értettem ezt, de most dühös voltam. 

- Mi a baj? Meggyógyítottalak, most miért vagy mérges? - nézett rám értetlenül. Vadul megráztam a fejemet, hajam így a szemem elé került. Meglepődve tapasztaltam, hogy sokkal sötétebb, mint volt. Legalább olyan sötét, mint az éjszaka.

- Egyrészt, mert nem voltam rosszul. Csak be voltam nyomva, és úgy is akartam maradni, de hála neked, elpocsékoltam az utolsó kis kokainomat is! Másodszor... A véred furán hat rám - morogtam. Elmosolyodott.

- Bocsánat. De komolyan. A vérem pedig azért hat rád máshogy, mint a többieké, mert az enyém nem átlag vámpír vér, mivel nem átlag vámpír vagyok. És rád még különlegesebben hat. Sokkal... Vonzóbbá tesz - lehelte. Megpördültem, és a tükörbe néztem. Igaza volt. A bőröm sokkal fehérebb, a hajam sokkal feketébb és dúsabb lett. A szemeim furcsa színe még hihetetlenebbé vált, a sárga és a zöld elképesztő egyvelege, melyben mindkét szín elkülönül, ráadásul még vágottabb cicaszemeim lettek. Az ajkaim sokkal teltebbé váltak, a melleim formásabbakká, a lábaim szintén, a derekam pedig nagyon vékonynak tűnt. Úgy egy az egyben, nagyon kívánatosnak tűntem, még számomra is. Darren is észrevette a változást. Szorosan mögöttem állt, kezeit vállaimon nyugtatta, ajkai a nyakamat súrolták. Megráztam a fejem.

- Nem, nem! Felejsd el! Belőlem nem iszol!

- Ha csak egyszer...

- Nem! - förmedtem rá, látva esdeklő, elsötétülő szemeit. Rögvest hátrébb húzódott.

- Nekem most el kell mennem - jelentette ki.

- Határozottan el kell - helyeseltem buzgón a hatalmas férfinak. Könyörögve nézett rám, tekintetében csupa rajongás. Beleborzongtam.

- Láthatlak még? - kérdezte, és hangja annyira kétségbeesett volt, hogy úgy éreztem, nem bánthatom.

- Látni fogsz - mondtam, és kitártam neki az ablakot. Azonnal kiugrott rajt. Láttam, hogy Anastasia épp ebben a percben ért az ablakom alá.

- Tudtam, hogy itt leszel! Tűnjünk innen, mielőtt meglátnak! Ó, szia Camille! - kiabált fel nekem, mikor észrevett.

- Heló - köszöntem vissza, és becsaptam az ablakot. Belenéztem újra a tükrömbe. Hm... Ha már így nézek ki, miért is ne használjam ki? Ki tudja, meddig tart a vér hatása... Szekrényemhez léptem, kivettem egy latex nadrágot és egy fekete pulcsit, ami épphogy a mellem alá ért, és mindkét válla lecsúszott, ezért csak a mellem tartotta a helyén. Comközépig érő bőr, tűsarkú csizmát húztam, felkaptam a bőrdzsekim, melynek zsebeibe süllyesztettem a cigimet, a telefonomat és a pénzemet, erős feketével kifestettem a szemeimet és leszaladtam a lépcsőn. Hanna nem volt itthon, ezért kimasíroztam a házból, és egyből a Salvatore-kúria felé vettem az irányt. Ez egy vicces menet lesz...

Nelly Furtado - Maneater

Várakozásaimmal ellentétben, Elena volt az első akibe belebotlottam a nappaliban.

- Damon? Vagy Stefan? - kérdeztem, mialatt elmosolyodtam. A lánynak leesett az álla.

- Mit kentél magadra? Vagy a szemem káprázik?

- Na, csak nem bejövök? - nevettem fel alattomosan. Elő kellett hoznom az igazi énjét, muszáj volt kiprovokálnom belőle a Petrova-temperamentumot.

- Annyira nagyra vagy magaddal! Mintha te valamivel több lennél, mint én! - kiabálta dühösen.

- Több is vagyok. A különbség köztünk annyi, hogy nekem van egyéniségem, akaratom és szabadságom, míg te ezek nélkül vagy kénytelen élni - kacsintottam. Felpattant a kanapéról.

- Szóval, én egy jellegtelen senki vagyok? Akkor miért én kellek Stefannak és Damonnek is, helyetted? - köpte az arcomba. Mosolyogtam, szüntelenül.

- Csak egy név: Katherine. Ő volt életük szerelme, te pedig a pontos mása vagy, legalábbis külsőre. Ez válasz a kérdésedre?

- ÉN NEM VAGYOK KATHERINE! - üvöltötte magából kikelve. - Viszont te annál inkább. Ugyanolyan alattomos, számító, önző ribanc vagy, mint ő!

- Ne sértegesd Katherine-t - mordultam rá.

- Hát téged sértegettelek! Vagy annyira elvakít a Katherine iránti rajongásod, hogy ha meghallod a nevét, mást nem veszel észre? - mondta, némi gúnyos éllel a hangjában. Oké, lassan előjön...

- Fogalmad sincs a kapcsolatomról Katherine-el. De nem is érdemled, hogy elmagyarázzam. Ahogy Stefan és Damon figyelmét sem érdemled. Senki vagy. Egy különleges nő tökéletes hasonmása, de attól még csak egy senki.

- Ide hallgass! - jött közelebb hozzám, s lehalkította hangját. - El a kezekkel Stefantól és Damontől! Úgy szeretem őket, ahogy más nem tudná. Te sem. És nem engedem, hogy egy narkós kis ribanc elvegye őket tőlem, miután nagy nehezen megszereztem! - morogta. Végre, ezt vártam! Megéreztem valaki jelenlétét a szobában, s csendjéből kikövetkeztettem kilétét.

- Stefan, ugye jól hallottad? - kérdeztem hátra sem nézve. Elena a szája elé kapta a kezeit.

- Tökéletesen tisztán - mondta seszínű hangon. - Camille, sétálnál velem? - kérdezte. Mosolyom megszelídült.

- Persze - fordultam meg, s kezem kezébe tettem. Elena sírni kezdett, én pedig mosolyogtam. Végigsétáltunk az utcán, egészen az erdőig, csendesen haladtunk. Ahogy elnyelt minket a sötét rengeteg, Stefan megállt, maga felé fordított, mélyen a szemembe nézett és beszélni kezdett.

- Ne hidd, hogy nem tudtam, mit csinál Elena. Félti az életét. Mivel Damon erősebb nálam, persze ő is kellett neki. De én azt hittem... Nem tudom, mit hittem - rázta csalódottan a fejét. Megsajnáltam. Szegénnyel nagyon csúnya játékot űztek. Közelebb léptem, és megöleltem. Olyan kétségbeesetten ölelt vissza, hogy azt hittem, meghal, ha nem húzhat még közelebb magához. - Camille, én... Úgy szeretem, hogy ilyen őszinte és spontán vagy! Hogy nem félsz semmitől! Én...

- Nem, Stefan. Nem. Tele vagyok hibával. Nem - jelentettem ki. Nem akartam bántani őt, dehát ez egy ilyen játék...

- Jaj, Cammie! Te sosem félsz. Sosem hátrálsz meg. Nézz rám - fordított újra maga felé mikor el akartam menni. - Nem félsz kimondani, amit gondolsz. Igaz, rosszabb vagy az ördögnél, őrültebb, mint száz bolond és vadabb, mint Katherine, de lehetetlen kiszabadulni a bűvkörödből. Lehetetlen... - mondta, s tudtam, teljesen őszinte. Ezt becsültem benne. Nem félt kimondani, mi nyomja a lelkét. Nem félt megalázkodni, pedig most épp azt tette. Nem akartam ellökni. Megöleltem.

- Stefan, jobb, ha én megyek - mondtam, és őszintén mosolyogtam rá. Édes fiú volt. Ő is mosolygott.

- Menj csak. Majd találkozunk - mondta, és egy puszit nyomott az arcomra, nagyon óvatosan, a számhoz nagyon-nagyon-nagyon közel. Aztán eltűnt. Végignéztem magamon. Még tartott a vér hatása. És még pont egy állomása volt a tervemnek...

- Camille - hallottam meg valahonnan az erdő sötétjéből a hangot, amit vártam. Vadul mosolyodtam el.

- Szia Klaus - köszöntem. Éreztem, hogy mellettem van, áradt belőle az egoizmus.

- Gyönyörűbb és gyönyörűbb... - morogta mosolyogva, amitől kirázott a hideg. Szerencsére nagyon jól tudtam, hogy Darren megérzi, ha félek, és kihúz a bajból.

- Köszönöm? - mondtam, kicsit magasabb hangon, kérdés-szerűen. Egyre szélesebben mosolygott.

- Sosem bántanálak. Nem vehetek el a világtól valamit, ami ennyire meseszép - mondta. Felvettem a kesztyűt.

- Akkor gondolom érted, hogy ki sem sajátíthatsz.

- Ó, eszem ágában sincs. Csak tudatni akarom veled, hogy el foglak vinni innen. Amint letudtam a dolgomat. Felőlem hozhatsz magaddal akárkit, lehetsz bárkivel, csak legyél mellettem. Nem tudom, milyen erő rejlik benned, de nem ereszt... - lehelte a fülembe, mire én mosolyodtam el. Nyertem!

- Elvihetsz. Majd. És sosem leszek a tiéd - súgtam a fülébe, majd futásnak eredtem, vissza a Salvatore-házba. Rájöttem, hogy borzasztó éhes vagyok, így a konyhába mentem. 

Katy Perry - E.T.

Damon, szokásához híven, megjelent, mikor a legkevésbé számítottam rá. Ahogy kék szemeibe néztem, eszembe jutott az álmom. Mivel éreztem még a vér hatását, tudtam, kíván.

- Te velem vagy, vagy ellenem? - kérdeztem, mire felszaladt a szemöldöke.

- Ezt meg miért kérded?

- Tudnom kell, hogy viselkedjek veled - vágtam rá. Közel lépett hozzám, közelségétől kirázott a hideg.

- Nézz rám. Szerinted veled vagyok, vagy ellened? - morogta, láttam, hogy szemei elsötétülnek.

- Honnan tudnám? Ellöktelek, amikor megtudhattam volna...

- Hé - motyogta, mialatt az állam alá nyúlt.

- Éjjelente azt gondolom, szöknöm kell előled, míg csak szökni tudok még... - dúdoltam szórakozottan, mire láttam, hogy elmosolyodik.

- Felejtsd el az időt, én majd vigyázok rád, míg elrejtelek árnyékomban, senki nem bánt - kacsintott. Mosolyognom kellett furcsa társalgásunkon.

- Tudod... - kezdtem monológomba, mellyel tartoztam neki. - Na várjunk. Ne szólj közbe, jó? Ezt végig kell mondanom - megvártam, míg bólint, aztán nagy levegőt vettem. - Hiba volt lefeküdnöm veled. Igazából nem akartam. Csak a tervem egy része volt az előjáték, csak... aztán nem tudtam megállni. De utána tudtam, hogy muszáj távol maradnom tőled. Én meghalni jöttem ide. Tudom, hogy végem lesz. Nem engedhettem senkit közel magamhoz, játszanom kellett a játékomat, muszáj volt, különben mindenkit veszélybe sodrok. És téged nem akartalak... És nem akartam, hogy bárkinek is fájjon az elvesztésem, így nem szereztem barátokat... De te annyira vigyázol rám! Nem tudom eltitkolni előled az okot, amiért úgy viselkedtem veled, és nem is érdemlem, hogy mellettem állj, és... - egy könnyű csókkal belém fojtotta a szót. Kaptam csókja után, mint fuldokló a mentőöv után, szükségem volt rá, ajkait akartam, s meg is kaptam. Éreztem, hogy neki is szüksége van rám. Mikor felvett, készségesen tártam szét combjaim, s köré fontam a lábaimat. Seperc alatt fenn voltunk a szobájában. Az ágyra tett, s fölém térdelt. Mély, hosszú csókban forrtunk össze. Aztán, egyszer csak észbe kaptam. Eltoltam magamtól.

- Mi van? - kérdezte, hangja valahonnan egész mélyről jött. Minden erőmre szükségem volt, hogy most felkeljek.

- Megyek, eszek valamit - mondtam, rá sem nézve. Megigazítottam a pulcsimat, és kimentem volna az ajtón, ha nem áll elém. Vadul fúrta pillantását az enyémbe.

- Most mi a bajod? Felfogtam az okokat, amiért ribancként viselkedsz, és nem érdekelnek! Nem érdekelnek, mert veled akarok lenni! - emelte fel a hangját. Majdnem elsírtam magam, de elrendeztem arcvonásaimat, és gonosz tekintettel néztem rá.

- És ha én nem akarok veled lenni? Senkitől nem akarok elszakadni, pedig, ha most veled leszek, el fogok, előbb vagy utóbb.

- De velem akarsz lenni! Aki nem akar semmit, az nem csókol így - vágta a fejemhez.

- Jobb színésznő vagyok, mint hinnéd. És most, engedj ki a szobából!

- Én ezt nem hiszem el! - vágta hozzá a falhoz a mellette lévő komód egyik fiókját, amiből szanaszét repültek a pólók. - Egyszer vagyok teljesen őszinte, és akkor is ez történik! Menj, és nyírasd ki magad! Ennyi! - ordította, és eltűnt. Még mindig remegtem, amikor lementem a konyhába.