2. fejezet

Heyy!

Megérkezett a második fejezet! Ha érdekel valakit... :D Van benne egy kis csavar, és egy-két apróságra fény derül, és szép lassan betekintést nyerhetünk Audrey múltjába.

Jó olvasgatást!

xOxO:

Kat.

2. fejezet - Nothing to lose

  A telefonom szétesett, ahogy a falhoz vágtam. Amikor kinyitottam a szemem, forgott velem a világ. Homályosan tudtam, hogy halvány gőzöm nincs, hogy jutottam haza, de egyenlőre nem tudtam ezzel foglalkozni. Azon filozofáltam, hogy fogok kimászni az ágyból, és elkészülni háromnegyed kilencre. Felültem. Visszaestem. Ezt körülbelül háromszor játszottam el. Ekkor kopogtak az ajtómon.

- Audrey! Látogatód jött! - hallottam Hanna hangján, hogy nem örül neki. Én sem örültem.

- Oké... - morogtam, és felültem. Ismerős arc kukkantott be a szobámba, és hirtelen bevillant, hogy jöttem haza. Az a vigyor mindent elárult.

- Macskajaj? - jött be, pedig nem hívtam. Visszadőltem a párnák közé, és felsóhajtottam.

- Ne most, légyszi. Háromnegyed kilencre kész kell lennem. Az a Lockwood-srác jön értem - mondtam, a hangom reszelős volt. Megrázta a fejét.

- Nem jön. Tegnap ő is csúnyán berúgott, miután elmentél, azt mondta, kizárt, hogy ma reggel kocsiba üljön. Szóval én viszlek - mondta, úgy tűnt, élvezte a helyzetet. Felnyögtem.

- Akkor tűnés. Várj meg a konyhában, le kell zuhanyoznom... - elgondolkodtam. - Nos, először fel kell kelnem - jutott eszembe az első kihívás. Kitakaróztam, és megkíséreltem a műveletet. Damon ragaszkodott hozzá, hogy marad, így végignézte, ahogy elbotorkáltam a fürdőszobámba. A zuhany oltári jól esett, és a kiadós hányás is. Gondosan megmostam a fogamat, és magam köré tekertem egy törölközőt. Damon végigfeküdt az ágyamon, és a telefonomat nézegette. Csodás látvány volt, de szó nélkül az utazótáskámhoz léptem, kivettem egy fekete melltartót fekete, egyszerű tangával, és a törölköző alatt felügyeskedtem az apró ruhadarabokat. Élveztem perzselő pillantását, mikor ledobtam magamról a törölközőt. Mindig viccesnek találtam, hogy egy mozdulat nélkül fel tudom izgatni a legtöbb férfit, ilyenkor hálát adtam a teremtőnek, hogy ilyen alakkal áldott meg. Aztán eszembe jutott csúfos, százhatvan centis magasságom, és minden köszönetet visszavontam.

Mivel tegnap egyik srác sem viselt egyenruhát, úgy gondoltam, az nem kell. Hacsak a kék póló nem számított annak. Felvettem egy fehér, vászon rövidnadrágot és egy piros, bő pólót, meg a sportcipőmet. Úgy döntöttem, ez így tökéletes munkához. Összegumiztam a hajam, és alapozót tettem a szemem alatti karikákra. A táskámba szórtam a cigim és a telefonom, aztán Damonre pillantottam.

- Mennyi az idő? - kérdeztem, mire ő egyből rávágta:

- Indulhatunk - és felpattant az ágyamról. Figyelte, ahogy felveszek egy fehér kardigánt, aztán követett a földszintre.

- Nem eszel valamit? - kérdezte Hanna, mikor meglátott. Édesen felkuporodott a konyhapult melletti bárszékek egyikére, és egy fürt szőlőt csipegetett. Fehér melegítő nadrágos lábait maga alá húzta, hosszú, göndör haja csinos kis arcába lógott, és ahogy nyújtózkodott, olyan volt, mint egy kiscica. A falióra háromnegyedet mutatott, így Damonre néztem.

- Nyugodtan - bólintott, és a falnak támaszkodott. Hanna villámgyorsan készített nekem két nutellás kenyeret, amit imádtam. Üres gyomromnak nagyon jól esett, ahogy az a fél liter narancslé is, amivel leöblítettem. Puszit nyomtam Hanna arcára.

- Jó legyél! - köszöntem el tőle, és kisétáltam Damon után az ajtón. Kerestem a kocsit, de legnagyobb örömömre hatalmas, fekete motorral jött értem.

- Vezethetek? - kérdeztem lelkesen. Felhúzta a szemöldökét, és elvigyorodott.

- Majd ha kiérdemled - vetette oda, aztán felült, és várt. Morcosan felültem mögé, és átkaroltam, ismerős érzés volt hozzábújni. Ahogy a hatalmas masina felbőgött, elszállt belőlem a másnaposság. Nevetve élveztem, ahogy a szél belekapott felcopfozott hajamba, és csípte fedetlen lábaimat a jeges levegő. Damon is nevetett, valószínűleg rajtam. Nem zavart. Az viszont annál inkább, hogy túl hamar kellett leszállnom. Duzzogva néztem sofőrömre, mire ő csak vigyorgott.

- Este érted jövök - kacsintott, aztán visszaszállt a gyönyörű gépezetre, és eltűnt a szemem elől. Fejemet csóválva rágyújtottam. Figyeltem, hogy a sarkon befordul egy ismerős. Széles vállak, fekete haj. Ez csak Tyler lehetett. Messziről látszott rajta, milyen szörnyen érzi magát. Elcsodálkoztam, hogy én sokkal jobban vagyok, mint mikor ébredtem. Megráztam a fejem, és angyali mosollyal köszöntem rá félájult munka társamra. A szemeit is alig nyitotta ki, ahogy az ajtóhoz lépett, és előhalászta a kulcsot. Odabent teljes mértékben rend volt, mintha tegnap este nem lett volna hatalmas ivászat a falak között. Dolgoztam már pultosként, így nem volt nehéz dolgom, ráadásul délután kettőig összesen három vendég volt, és mindenki csak egy kávét kért. Mivel kettőkor ebéd szünet volt, kiakasztottuk a "Zárva" táblát és leültünk az egyik asztalhoz. Tyler mesélt a múltjáról, családjáról, az iskola-béli hierarchiáról, és jót nevettem, mikor nagyképűen önmagát sorolta a felsőbb körök vezető-egyéniségei közé.

- És te? Milyen szereped volt az előző sulidban? - kérdezte mosolyogva. Nehéz volt fenntartanom arckifejezésem. Kényes téma az én múltam.

- Nagyjából olyan, mint itt neked. Csak én nem osztoztam a pozíciómon másokkal - mondtam, és végül is, ez volt az igazság. Tyler felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Aztán ismét mosolyogni kezdett, és feltette azt a kérdést, amit reméltem, hogy megúszok.

- És hogy a francba kerültél te ide?

- Sajnálom, hogy megzavarom az idillt, de elmúlt három, és az ajtót sem zártátok be - hallottam meg Damon Salvatore hangját. Elöntött a megkönnyebbülés. Felpattantam, és megfordítottam az ajtón a táblát.

- Bocs. Nem figyeltünk - mosolyogtam, és nem foglalkoztam Tyler kérdő pillantásával. Végeztem a dolgom. Ezért jöttem ide.

Este egy ismerős arc tűnt fel, amitől megrettentem. Emlékeztem az előző este itt lévő, barna hajú lánykára, aki nagyon hasonlított ismerősömre, de ez nem ő volt. Meglepetten konstatáltam, hogy ez csak nekem tűnik fel. Hosszú, sötét loknijait hátravetette, és mosolygott. Mosolya olyan ördögi volt, amilyenre emlékeztem. Hallottam a kiáltásokat: "Heló, Elena!", meg "Elena, azt hittem, Stefannal vagy!". Hogy nem veszik észre, hogy ez nem az a kedves lány, akit tegnap láttam?

A pulthoz jött, fekete cipőjének sarkai ütemesen kopogtak. Egyenesen rám mosolygott, és egy cetlit nyomott a kezembe, észrevétlenül. Kért egy pohár colát, aztán leült a szőkeség meg a többi fiatal mellé az asztalhoz.

Tíz perc múlva találkozunk a mosdóban, drága.

Az órára pillantottam. Idegesen vártam, hogy a mutató a hatoshoz érjen, és abban a pillanatban a mosdóba mentem. Már várt.

- Katherine - motyogtam. Nem tudtam, most milyen viszonyban vagyunk, de ő odajött hozzám, és megölelt.

- Camille, drága! Úgy hiányoztál! - megkönnyebbülten öleltem vissza. Furcsa volt a régi nevemet hallani, de örültem, hogy Pierce kisasszony nem lett az ellenségem. De aztán a falhoz szorított, szemei elsötétültek.

- Cammie, Cammie! Buta kislány! Komolyan azt hitted, hogy elszaladhatsz? - morogta bájos mosollyal.

- Katherine, azt hittem, egy oldalon állunk. Mit ártottam neked azzal, hogy eljöttem? - kérdeztem. Felnevetett, és elengedett.

- Cammie, nem ártottál. De hiányoztál! Te voltál az egyetlen, aki nem félt tőlem. Olyan jókat buliztunk!

- Aha. És emlékszel az utolsóra? Nekem az nem olyan jól sült el - világítottam rá a tényre, hogy miért is hagytam ott Jacksonville-t, és vele együtt Katherine-t. Bűnbánón nézett rám.

- Hát akkor tényleg ezért léptél le? Nem akartam, hogy az legyen a vége, ami lett. Elszámoltam magam. Nem kéne itt lenned. Bajba fogsz kerülni. És mi az, hogy a középső nevedet használod? Tényleg ekkora gáz lett?

- Katherine, te nem figyelted a közéletet? Minden azzal a sztorival van tele, szerintem még most is. Muszáj volt meglépnem, amíg még tudtam. Egy ilyen helyen, mint ez a kisváros, tuti nem botlok ismerősökbe - mondtam, aztán rájöttem, mekkora hülyeséget beszélek. - Rajtad kívül. Igazából, nem gondoltam, hogy te nem találsz meg. Örülök hogy itt vagy, Katherine - mosolyogtam. Belül aggódtam, mi lesz ennek a vége, de inkább hozzábújtam az egyetlen emberhez, aki nem ítélt el a tetteim miatt. Aki bajba sodort.

- Hiányoztál, Cammie. Nem lesz baj. Katherine itt van, és megvéd - ölelt át megnyugtatóan. - Na, sicc dolgozni. Jó volt beszélni. Este összefuthatnánk - kacsintott, és én bólintottam.

- Keress meg - és már el is tűnt. Ahogy kiléptem a mosdóból, Damon Salvatore állta utamat. Szemei feketék voltak, hangja morgássá torzult.

- Miért van olyan illatod, mint Katherine Pierce-nek?

A kötelek a csuklómba mélyedtek. Feleslegesen kötöztek meg. Tudtam jól, mik ők, és én sokszor gyengébb voltam, mint közülük bárki. Damon dühösen meredt rám, ahogy az öccse, Stefan is. Katherine kis drágái - jutott eszembe a kifejezés, amit barátnőm gyakran használt. Nos, úgy tűnt, eddig tartott az álcám.

- Mi dolgod Katherine-nel, Audrey? Vagy mondjam inkább, Camille? - a kék szemek szikrákat szórtak.

- Katherine sodort bajba, és mindig ő mentette a hátsómat - mondtam. Csak az utolsó akciónál volt baj, de ezt nem kellett tudniuk. - Oldozzatok már el, nevetséges, hogy egy embertől így tartotok!

Stefan gondolkodott tisztábban. Eloldozott, és felmentünk a sötét pincéből a nappaliba. Katherine szelíd kis hasonmása a kanapén ült. Ügyet sem vetettem rá, az ablakhoz sétáltam, és a párkányhoz dőltem. Damon előttem termett.

- Ideje, hogy elmondd a sztoridat. Próbáltam infót gyűjteni rólad, de nagyon sötét és hatalmas akadályokba ütköztem. Valószínűleg, itt jön képbe Katherine - mondta undorral a nevet. Tudtam, miért utálják, de dühített.

- Damon, semmi közöd a múltamhoz. Egyikőtöknek sem! - kiáltottam, és elrohantam. Senki nem szaladt utánam. Ez megnyugtatott. Rohantam hazafelé, ahogy csak tudtam, és hamarosan már a szobámban voltam. Hanna nem kérdezett semmit, és ez jó volt. Ő csak szállást adott, nem avatkozott semmibe. Lezuhanyoztam, és felvettem egy régi, kopott farmert, egy sötét pólót meg egy nagy, szürke kapucnis felsőt. Jacksonville-ben így álcáztam magam, ha készültünk valamire. Indultam volna, egy helyet keresni, valahol az erdőben, ahol Katherine megtalál, de Damont pillantottam meg az ablak párkányomon.

- Engedj be, és mondj el mindent - kérte. Megráztam a fejem.

- Én nem bízom benned.

- Akkor kiben bízol? Katherine-ben? - kérdezte gúnyosan. A legkomolyabban néztem a szemébe.

- Csak benne - megfordultam, és leléptem.

Az erdő közepén találtam meg a megfelelő helyet. Már legalább egy órája láttam az utolsó házat, így éreztem, hogy már elég messze vagyok. Katherine pedig egy hatalmas fa ágán üldögélt, szexi, fekete szerelésben. Leugrott elém.

- Cammie. Lenne egy újabb buli kilátásban.

- Kizárt - ráztam vadul a fejem. - Soha többé. Nem szállok be semmibe. Nem akarok a rendőr őrsön éjszakázni!

- Szívem. Ha ezt a melót elszúrod, nem a zsarukkal találod szemben magad - mosolygott.

- Akkor mégúgy sem vállalom el!

Katherine egy fához szorított, dühösen morgott.

- Pedig nincs más választásod. Ha egyszer fogadalmat tettél nekem, nincs kiszállás.